Távozás közben, a párjával távozás közben messziről néz,
miközben sétálnak el a kijárat felé messziről néz és várja,
várja hogy lássam, hogy lássam őt, őt és az új párját.
A kijárat felé messziről sétálva várja hogy lássam, győzött, megelőzött,
várja, mutatni akarja, hogy neki már nem fáj, várja hogy ne fájjon már. De igen,
dehogynem, nem lépett még tovább, és kiderült, egészen még én sem.
Sietnek szavaid. Szavaid sietnek mintha félnél hogy rajtakapnálak.
Mintha félnél, hogy szavaid rajtakapnának, hogy nem állsz mögöttük.
Rajtakapnának szavaid, hogy feszült zavarodban nem állsz mögöttük egészen.
Hiányzik, egészen biztosan hiányzik, hogy rajtakapjanak: valahol legbelül fáj,
valahol legbelül fáj a hiány. És az ölelésed, félve kérded,
szabad?, szabad. Lépsz, ölelsz, már lépsz is újra. Félve ölelsz.
Már lépsz is újra ahogy sietve ölelsz, sietve és félve.
Csak egy pillanat, míg feszült testedet kezeimmel érzem,
érzem kezeimmel, ahogy a tested rajtakap, ahogy fáj és ahogy félsz, hogy én is rajtakaplak.
Indulsz, mondom lazíts, laza vagyok, mondod, és a tömegbe vegyülsz.