Alább mik tekinthetőek, azok nem egyebek, mint puszta művek. Akad köztük mi félkész, akad mi kész is, s akad mit egyszerűen egy kicsit még jól esik félni. Persze csak közzétenni.
Vágyam
Ha tehetném, a ma
éjszakád
nem a holnapra való felkészülésről szólna...
nem is az alvásról, vagy bármi másról.
Kettőnkről szólna... pontosabban, számomra csak Rólad.
Egy ideig még szóval tartanálak, cirógatnálak,
majd a szavak lassan balzsammal borítanának,
halkan, mély melegséggel hangomban,
s közben örömmel vesznék el arcodban...
De az éjszaka ugye ennél hosszabb...
nem a holnapra való felkészülésről szólna...
nem is az alvásról, vagy bármi másról.
Kettőnkről szólna... pontosabban, számomra csak Rólad.
Egy ideig még szóval tartanálak, cirógatnálak,
majd a szavak lassan balzsammal borítanának,
halkan, mély melegséggel hangomban,
s közben örömmel vesznék el arcodban...
De az éjszaka ugye ennél hosszabb...
Megvárnám hát, míg
megpihennél
az ágyadon, kinyújtva finom tested.
Míg sötét hajad csendben, - nehogy felverje az éjjelt -
rá nem omlana a párnádra…
s míg a sötétség és forróság eme vággyal
és izgalommal teli érzelmei át nem járnának Téged,
a hajszálad végétől, míg a puha sarkadig nem érnek.
Ott állnék meg.
Szívembe innám az öröklétnek ezt a mesterművét,
és csak ülnék az ágyad szélén,
és engedném, hogy a szemed felemésszen...
Akár a tűz - utoljára gondolnám még ezt,
majd érzem, ahogy belülről lángra kapok.
Szemed szememet is lángba borítaná,
és ezt a páros fáklyát bátran megszorítva,
lángoló izgalommal fedezlek fel immár..
Szemedről orcádra, füledre, ajkaidra járnák,
majd minden izgalomra lecsapnák nyakadnak vad táján.
Vállaid fennsíkjain kalandoznák,
s mi idegennel szembe kerülnék,
azt szablyámmal mind levágnám.
Fáradságomban szomjamat kebleiden oltanám,...
Ó azokon a kebleken,melyek e hatalmas
fennsíki küzdelmek után is éltemet mentik,
rájuk szenvedélyem jutalma vár.
Boldog évek ezek, melyeket e éltet őrző,
boldogító szent helyek oltárán töltök.
De mit érzek...egyszeriben megőrülök...
ahogy két kezem lassan a derekadra ér,
s ahogy tested testemhez szorul, tudom, elveszek,
s megmentőm többé már csak Te lehetsz.
Eddig tart a józanságom,
az éj mámora innen már jó barátom,
s igaz ez Te rád is, érzem,
ahogy testeden a forró vágy úgy éget.
Lassan elhagyjuk a szablyákat is,
a kalandokat, idegen ruhadarabokat,
s kezdjük érezni, hogy ahova megyünk,
ott a rímeknek nincsen ura,
nincs is hatalmuk.
Még egyszer, utoljára arcom arcodat keresi,
lábaid közt testem testeden végigsimul,
s a szemünk összetalálkozik. Látom.
Látod. tekintetünk mindent elmond.
Szemünket lehunyjuk, és vadul szeretkezünk.
…
De hiába képzeletem legjava,
Téged látni, érintésedet, bőröd érintését érezni,
magamba lélegezni illatod, és kóstolni ajkad,...
ezek nem evilágiak.
És mikor mégis meglátlak,
hús-vér valódban előttem talállak,
akkor vége van a mának.
S a holnapig vagy testetlen lebegés,
az ágyadon, kinyújtva finom tested.
Míg sötét hajad csendben, - nehogy felverje az éjjelt -
rá nem omlana a párnádra…
s míg a sötétség és forróság eme vággyal
és izgalommal teli érzelmei át nem járnának Téged,
a hajszálad végétől, míg a puha sarkadig nem érnek.
Ott állnék meg.
Szívembe innám az öröklétnek ezt a mesterművét,
és csak ülnék az ágyad szélén,
és engedném, hogy a szemed felemésszen...
Akár a tűz - utoljára gondolnám még ezt,
majd érzem, ahogy belülről lángra kapok.
Szemed szememet is lángba borítaná,
és ezt a páros fáklyát bátran megszorítva,
lángoló izgalommal fedezlek fel immár..
Szemedről orcádra, füledre, ajkaidra járnák,
majd minden izgalomra lecsapnák nyakadnak vad táján.
Vállaid fennsíkjain kalandoznák,
s mi idegennel szembe kerülnék,
azt szablyámmal mind levágnám.
Fáradságomban szomjamat kebleiden oltanám,...
Ó azokon a kebleken,melyek e hatalmas
fennsíki küzdelmek után is éltemet mentik,
rájuk szenvedélyem jutalma vár.
Boldog évek ezek, melyeket e éltet őrző,
boldogító szent helyek oltárán töltök.
De mit érzek...egyszeriben megőrülök...
ahogy két kezem lassan a derekadra ér,
s ahogy tested testemhez szorul, tudom, elveszek,
s megmentőm többé már csak Te lehetsz.
Eddig tart a józanságom,
az éj mámora innen már jó barátom,
s igaz ez Te rád is, érzem,
ahogy testeden a forró vágy úgy éget.
Lassan elhagyjuk a szablyákat is,
a kalandokat, idegen ruhadarabokat,
s kezdjük érezni, hogy ahova megyünk,
ott a rímeknek nincsen ura,
nincs is hatalmuk.
Még egyszer, utoljára arcom arcodat keresi,
lábaid közt testem testeden végigsimul,
s a szemünk összetalálkozik. Látom.
Látod. tekintetünk mindent elmond.
Szemünket lehunyjuk, és vadul szeretkezünk.
…
De hiába képzeletem legjava,
Téged látni, érintésedet, bőröd érintését érezni,
magamba lélegezni illatod, és kóstolni ajkad,...
ezek nem evilágiak.
És mikor mégis meglátlak,
hús-vér valódban előttem talállak,
akkor vége van a mának.
S a holnapig vagy testetlen lebegés,
vagy izgalmas
szerelmeskedés vár majd.
Úgy kívánlak.
Úgy kívánlak.
Vétkes
Álmomban más világban jártam,
s e más világban egy hegytetőn álltam.
A világ alattam gyönyörű volt, csodálatos,
nem láttam soha semmit, mi hozzá hasonlatos.
A hegynek tetején állva szívembe szívtam
fotont, molekulát; e világ esszenciáját, a csodát.
s e más világban egy hegytetőn álltam.
A világ alattam gyönyörű volt, csodálatos,
nem láttam soha semmit, mi hozzá hasonlatos.
A hegynek tetején állva szívembe szívtam
fotont, molekulát; e világ esszenciáját, a csodát.
Kóstoltam ízetlen, hűs vizét,
s gyomromba rejtettem édes gyümölcsét.
E más világi lakodalom közepette találtam,
hogy e világ nem helye a magánynak.
Páratlan ember jelent meg retinám képében,
e fotonok mit alkottak nem is ember volt, hanem Isten.
-Ki vagy Te? - kérdeztem 'oly sután, ostobán.
- Én vagyok mind az ember, mit világodban láthattál,
s e miriád lénynek Egysége, melyet örökké elrejt a homály!
Ha kérdel, félhetsz, mert válaszom felemel, vagy örökké eltemet Téged!
Szavai visszhangzottak ajkamon, szívemen furcsa remegés lett urrá.
Hát Isten Ő, ki csak úgy egy kérdésemért lesújt rám?
Nem bírtam szellememmel, furcsa emberi lényemmel,
s mielőtt eszem elébe vetette volna magát, kérdésem már fülében zengett:
-Ha tényleg Te vagy mind az ember,
akkor tudnod kell miben vétkes lelkem!
A válaszod felemel, vagy örökké eltemet engem,
de ha rosszul válaszolsz, tudd meg, kitagad a szívem!
s gyomromba rejtettem édes gyümölcsét.
E más világi lakodalom közepette találtam,
hogy e világ nem helye a magánynak.
Páratlan ember jelent meg retinám képében,
e fotonok mit alkottak nem is ember volt, hanem Isten.
-Ki vagy Te? - kérdeztem 'oly sután, ostobán.
- Én vagyok mind az ember, mit világodban láthattál,
s e miriád lénynek Egysége, melyet örökké elrejt a homály!
Ha kérdel, félhetsz, mert válaszom felemel, vagy örökké eltemet Téged!
Szavai visszhangzottak ajkamon, szívemen furcsa remegés lett urrá.
Hát Isten Ő, ki csak úgy egy kérdésemért lesújt rám?
Nem bírtam szellememmel, furcsa emberi lényemmel,
s mielőtt eszem elébe vetette volna magát, kérdésem már fülében zengett:
-Ha tényleg Te vagy mind az ember,
akkor tudnod kell miben vétkes lelkem!
A válaszod felemel, vagy örökké eltemet engem,
de ha rosszul válaszolsz, tudd meg, kitagad a szívem!
-Ember vagy látom, hát tartsd jól húsod, véred!
Nehezen tanulsz barátom, pedig fogtak már Rajtad az évek!
Szívedből tudd, kitagadni sosem állsz készen,
s hogy dicsőülsz vagy buksz, ez lelked választása lészen!
De halld válaszom, állítsalak hát döntésed elébe!
Lelked vétkes, az alábbi pontok érzésében:
Egyes pont: az Élet szerelmében vétkes!
Szeretőjévé lettél egy múló emléknek, te kéjenc!
Magadba ittad illatát, fényét,
mézédes borát, gazdag termését!
Félreértelmezted kedvességét, türelmét,
kihasználtad Őt, s Én mosom majd vérét!
Kettes pont: szerelemmel gyilkolt szívet!
Nehezen tanulsz barátom, pedig fogtak már Rajtad az évek!
Szívedből tudd, kitagadni sosem állsz készen,
s hogy dicsőülsz vagy buksz, ez lelked választása lészen!
De halld válaszom, állítsalak hát döntésed elébe!
Lelked vétkes, az alábbi pontok érzésében:
Egyes pont: az Élet szerelmében vétkes!
Szeretőjévé lettél egy múló emléknek, te kéjenc!
Magadba ittad illatát, fényét,
mézédes borát, gazdag termését!
Félreértelmezted kedvességét, türelmét,
kihasználtad Őt, s Én mosom majd vérét!
Kettes pont: szerelemmel gyilkolt szívet!
Magot vetett, öntözött, nevelgetett,
életébe szőtt egy másik történetet
és az örökkévalónak szentelte ezt az egyesületet!
Aztán kételkedni kezdett, előbb valójában az öröklétnek,
majd az önmagának fogadott öszinteségben.
Végtére e szentséges termés gyökerestül kitépetett,
szegény megtépázott pedig a szikla tövébe tévedt!
Harmadik vétke, tán mind közül a legkényesebb!
Megérezte, hogy önnön lénye elenyészett!
Magát büntette s megsebezte mit neki az ég nem rendelt el:
másnak lelke ő, de nem látta be, miriádokat bántani így merészelt!
- Ez hát minden vétked te örökké halandó lélek!
Így szólt hát mind az ember s az egy, ki Vele ott állt szemben
érezte, miként a hegy lába alól
apró érdes kezével kinyúl és szívébe markol.
(E súly, mit egy bolygónyi
hegy jelent, elviselhetetlen.
Nem is tudja mesélő-olvasó,
hogy ez a szívnek 'mily veszedelem.)
életébe szőtt egy másik történetet
és az örökkévalónak szentelte ezt az egyesületet!
Aztán kételkedni kezdett, előbb valójában az öröklétnek,
majd az önmagának fogadott öszinteségben.
Végtére e szentséges termés gyökerestül kitépetett,
szegény megtépázott pedig a szikla tövébe tévedt!
Harmadik vétke, tán mind közül a legkényesebb!
Megérezte, hogy önnön lénye elenyészett!
Magát büntette s megsebezte mit neki az ég nem rendelt el:
másnak lelke ő, de nem látta be, miriádokat bántani így merészelt!
- Ez hát minden vétked te örökké halandó lélek!
Így szólt hát mind az ember s az egy, ki Vele ott állt szemben
érezte, miként a hegy lába alól
apró érdes kezével kinyúl és szívébe markol.
(E súly, mit egy bolygónyi
hegy jelent, elviselhetetlen.
Nem is tudja mesélő-olvasó,
hogy ez a szívnek 'mily veszedelem.)
-Itt veszek hát, s örökké eltemettetek?
Mit évet eddig éltem, mindez ily' reménytelen?
Akármerre nézek látom, lelkem elítéltetett,
de mit hallok most: ítéletből akad itt még egy?
-Akad még ami szellemed el nem érte,
de ez utolsó nem egyéb, csak a szegény lélek!
Halották ezt mind a ketten,
és párbeszédükben a harmadik jelent meg.
-Szegény vagyok, vagy csak annak tetszem?
Mi utat bejártam, csakugyan elviselhetetlen.
Akad azonban szavam, s szólom menten,
emelkedek vagy eltemettetek, ez az én ítéletem!
Vétkesnek véltek, mert szeretem az éltet?
Mert halmozok fényt, illatot, a tapintást és létet?
Vagy bűneim mélyje, hogy még mindig érzek,
akkor is, ha éjszakánként kiállok a szikla peremére?
Süllyedjek-e mélyre, csak mert utamat vesztettem,
s vesztemben sérült erkölcsöm haragja áthatott engem?
Hát mi értelme volna esetlenségemnek,
ha nem az, hogy a megértés új szintjére lépjek?
...
