2012. augusztus 31., péntek

Ősszel

Vágy fénye bújik
földbe, égbe, színezve
zöld ürességet.
Érzékem élesedik.
Jövőtlen élek.

El nem feledett kezdetekről

Az alábbi két haiku, a két első haikum amit saját időszámításom szerint írtam. A Fűzfa című mű (ha szabad annak neveznem) az én ősrobbanásom, maghasadásom, fénybe tekintésem, vagy nevezzük magasztosan csak "első lépésemnek".  A Remény című rövid szösszenet pedig közvetlen a fűzfa (vagy ahogy koponyán belül hívom pulifa) árnyékában fogant, annak szinte testvéreként. Remélem ezen majdan agg sorok is megállják helyüket az olvasó lelkében, és tisztes helytállásuk észrevehető hagyatéka lesz az utódoknak.
Volt józanságom,
növekvő reményei.
Elszállt pillanatok.
---
Szomorú fűzfák.
Mindegy hogy üvölt a szél,
törzsük nem remeg.

Jelen

Fenevad hajtja,
szakadék mélye várja.
Homályos jelen.

...

... és akkor egyszeribe olyan érzésem támadt, hogy mozdulni kellene. Nem csak úgy, kezet-lábat lengetve, nem testileg... nem. Annál sokkal mélyebb mozdulatról álmodoztam. Valami olyasmiről, ami mélyebbre mutat a bőr alatt meghúzódó húsomnál és véremnél, valami olyasmiről melyet nem vagyok képes pusztán apró, jelentéktelen idegszálakkal levezényelni. Valamiről, ami mélyebben bennem van, mint a saját velőm és lényem. Kerestem, kutattam. Az óra tekervényes mutatói már kétszer is végigjárták táncparkettjüket, mire hirtelen megleltem. Vagy fordítva, Ő engem.... milyen fura is Ő-nek nevezi, mikor még csak azt sem tudom... mindegy is. Találkoztunk. Ott ültem, rezzenéstelen a fa tövében, egy árva dobszó nélkül, és egyszerre csak azt éreztem, hogy megvan. Megvan a mozdulat. Nem tudtam hol, nem tudtam hogyan, vagy miért, de értettem, hogy ezeknek a bugyuta csontbaégetett kérdéseknek nem is volt létjük a pillanatban. Mert éreztem,.... éreztem hogy megvan. És egyszeribe megmozdultam, megértettem, átéltem, és örömömben csak szaladtam, szaladtam és rohantam ki a messzeségbe! Végre versenyre kélhettem a széllel, és mikor villámgyors mozdulatommal utolértem, és Ő megfutamodott volna az égbe, én végre követhettem Őt. Végre,... mindennek a végére.

-A hidak megfeszültek. A folyók megiramodtak. A hegyeket, völgyeket és azok gyomrait mély zsibbasztó rezgés járta át. Fájdalmukat könnyű lett volna érezni, ha a kilátó nem egymaga állt volna a föld tetején, látó nélkül.-

A széllel végigversengtünk az egész világon, bejárva eget, földet, földalattat egyaránt. Majd frissen, erőtől és élettől lüktetve, visszatérve a föld tetején álló kilátóba, már csak egy dolgot vágytam. Finoman közelítettem felé, lassan. Mozdulataim úgy látszik megtették hatásukat, mert körülöttem minden változni kezdett. A fényből, földből, a csontfalakból alázatosság és befogadás lett, önmagába forduló, mérhetetlen, felfoghatatlan. Az Egyűség, a Jelen, minden ritmust és rezgést átjárt. Majd ahogy odaértem, és már csak egy apró mozdulatnyira voltam Tőle, akkor ................

2012. augusztus 28., kedd

Egy éjjeli ámokfutás margójára

Egyszer minden változás okozta pillanatnyi állapotnak végeszakad. Így az életnek is, és annak minden részének. Bár hiszem, és életem megnyugvással fel is ajánlom bizonyítani, hogy a lét örök, és végtelenül egésztelen. Az élet e tekintetben nem más, mint a létemben bekövetkezett változás. Változás nélkül ugyanis létem, és az egésztelen végtelen is csak Egy lenne. Egy ismétlődő, egy keretek közé szorult, egy mozdulatlan, élettelen, léttelen nem lét. A mozgás élet. Mozgasd meg hát az érzéseidet, és gondolataidat!

Feloldozás

Csillagos égbolt
szakad alá, zuhan sok
száz üvegszilánk.
Metsző zápora felold,
nyugalomra bír.

Fekete leves

Esti kávé gyanánt átolvastam szeretett vezérünk szívhez szóló levelét a munkahelyek védelméről. Majd mikor rájöttem, hogy a kávé már szívemet se dobogtatja meg, akkor az értelmétől megfosztva apró darabokra téptem, és kidobtam a kukába, az előző 5-6 levele mellé. Bár, jobban belegondolva, azokat ki se bontottam. Igaz, nappal volt. Akkor nem kávézik az ember fia s lánya.

2012. augusztus 27., hétfő

Ösztön

Ordító szelek,
sikító törzsek zajos,
vad rettegése.
Lelkem kiszakadva helyéből csak rohan,
rohan, és a széllel szemben üvölt.
...
Igazi harmónia.
Lágyan magukba omlanak a részek,
és együtt ringanak.

A pillanat határán...

Mindennek hála, végre itthon vagyok. Végre is, meg nem is. A mai nap eseményei arra engednek következtetni, hogy a szandál-krízis időszaka még nem ért véget számomra, ami nem vidít fel engem. Továbbra is tönkremennek számomra nehezen, vagy egyáltalán nem nélkülözhető használati tárgyak, a családtagjaim továbbra is számomra érthetetlenül, bántóan és önmérséklést mellőzően teszik próbára nyugalmamat és a nyomás, ami körbevesz engem, továbbra sem csökken jelentősen.

Előfordul az, amikor az ember érzi, hogy hirtelen megindul benne valami nagy, valami hatalmas, ami elég erős és rémisztő ahhoz, hogy ne foglalkozzon azzal, ami az útjába kerül, de általában sikerül megfékeznie, vagy elkapnia a kormánykereket még időben, nehogy valami értékes dolgon is keresztül hajtson a monstrum. Ezzel nincs is semmi gond. Ez nem rossz, még ha nem is jó. Ez csak van, és ez természetes. Ugyanakkor fárasztó is, ha ez a monstrum a szokottnál gyakrabban indul be. Ha az ember minden örömére indulattal válaszolnak, minden történetére közönnyel felelnek, és minden neki szegezett kérés paranccsá válik, akkor a monstrum gázpedálját kiékelik.

A szépirodalmi nyelvet félretéve, nevén nevezve a dolgokat igen, haragszom Édesanyámra, haragszom az Ő Testvérére, idegesít a Bátyám, és még a szeretett vizslalányra is haragszom, amiért - bár csak a foga nőtt, és fájt Neki - de megkeserítette az életemet, azzal, hogy a szabadságomban korlátozott, jelentősen, megnehezítve ezáltal hogy eljussak olyan emberekhez és olyan helyekre, ahol végre békességet lelhetek. Mindezzel együtt egyikőjükre sem förmedtem rá ezidáig, és igyekszem mindent elkövetni, hogy a jövőben se tegyem ezt. Ez, azonban, most nehezebb mint eddig. És hogy őszinte legyek, fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Haza akarok menni végre. A családomhoz.

2012. augusztus 25., szombat

Gyökerek

Szikla oldalán
ifjú fa gyökértelen
hogy virágozhat?


ps.: ezzel meg mi van?

2012. augusztus 20., hétfő

Kérdés

Cselekvéstelen
töprengés. Vajon elmém
az, mi dobban még?

2012. augusztus 19., vasárnap

Körforgásban

Haragom lobban,
szívem megszorul, hasad,
majd dobban. Elszállt.

2012. augusztus 18., szombat

Más

Egyet gondolok.
Számat kinyitom, mondom:
"nem én szólok".

Az összehasonlításról...

mindnyájan tudjuk, hogy az emberi élet szerves része. Azonban valóban szükségünk van rá, valóban hasznos, valóban segít minket a világ megértésében? Ha az emberi lét alapjaira tekintek vissza, úgy mindhárom kérdésre egyértelmű igennel kell válaszoljak. Az összehasonlítás az alapja annak, hogy a feldolgozott emlékeinket, melyeket tapasztalatnak vagy tudásnak hívunk, képesek vagyunk felhasználni, és általuk képesek vagyunk fejlődni. Ha jobban átgondoljuk a tapasztalataink dinamikáját, akkor ezen gondolatom rögtön értelmet kell nyerjen. Az ember életének korábbi eseményeit szem előtt tartva feltételezi, hogy hasonló helyzetekben hasonló következményekre kell számítson, és a vélt következmények minőségétől és milyenségétől függően a korábbi események megismétlése, vagy éppen azok elkerülése mellett dönt. Tehát mi is történik? Felmérjük a jelen helyzetét, és korábbi emlékeinkhez hasonlítjuk azt, így próbálva meg felkészülni a jövő eseményeire. Tehát az összehasonlítás létjogosultsága valós és vitán felül kell álljon...

Azonban mi a helyzet akkor, ha magasabb szinten vizsgáljuk meg a jelenséget. Mi történik akkor, amikor ember emberhez hasonlítja magát, amikor belső folyamatokat vagy belső tulajdonságokat helyezünk a mérleg két oldalára. Még ebben az esetben is egyértelműen megállja a helyét, vagy létezhet olyan eset, amikor az összehasonlítás által keltet kohéziós élmény az egységből való kiszakadás félelmét kelti bennünk, mely ezáltal az önmegvalósítás és önismeret ellen hat? Másként, "merjek-e különbözni?" "szabad-e különböznöm a többiektől, vagy ez a létezésem végét jelentené?". A "ki vagyok Én?" definíciója a "ki vagy Te?" és a "kicsoda Ő?" definíciója nélkül nem nyerhet értelmet? Az Én meghatározásának alapja az Én viszonya és kapcsolata a többi Énnel, vagy ettől eltérően, az Én meghatározásának alapja maga az Én, a rajta kívülálló dolgok figyelmen kívül hagyásával?

Röviden, a kérdésem így hangzik: ki lehet-e fejezni engem, az én lényem és létem egy másik ember, s annak lénye és léte által? Én nem hiszem.

Hajótörött

Lomha hullámok,
világvégtelenségek.
Merre van hazám?

Bölcsesség

Őszülő tincsek,
mondjátok, megérett-e
már bölcsességem?