Mindennek hála, végre itthon vagyok. Végre is, meg nem is. A mai nap eseményei arra engednek következtetni, hogy a szandál-krízis időszaka még nem ért véget számomra, ami nem vidít fel engem. Továbbra is tönkremennek számomra nehezen, vagy egyáltalán nem nélkülözhető használati tárgyak, a családtagjaim továbbra is számomra érthetetlenül, bántóan és önmérséklést mellőzően teszik próbára nyugalmamat és a nyomás, ami körbevesz engem, továbbra sem csökken jelentősen.
Előfordul az, amikor az ember érzi, hogy hirtelen megindul benne valami nagy, valami hatalmas, ami elég erős és rémisztő ahhoz, hogy ne foglalkozzon azzal, ami az útjába kerül, de általában sikerül megfékeznie, vagy elkapnia a kormánykereket még időben, nehogy valami értékes dolgon is keresztül hajtson a monstrum. Ezzel nincs is semmi gond. Ez nem rossz, még ha nem is jó. Ez csak van, és ez természetes. Ugyanakkor fárasztó is, ha ez a monstrum a szokottnál gyakrabban indul be. Ha az ember minden örömére indulattal válaszolnak, minden történetére közönnyel felelnek, és minden neki szegezett kérés paranccsá válik, akkor a monstrum gázpedálját kiékelik.
A szépirodalmi nyelvet félretéve, nevén nevezve a dolgokat igen, haragszom Édesanyámra, haragszom az Ő Testvérére, idegesít a Bátyám, és még a szeretett vizslalányra is haragszom, amiért - bár csak a foga nőtt, és fájt Neki - de megkeserítette az életemet, azzal, hogy a szabadságomban korlátozott, jelentősen, megnehezítve ezáltal hogy eljussak olyan emberekhez és olyan helyekre, ahol végre békességet lelhetek. Mindezzel együtt egyikőjükre sem förmedtem rá ezidáig, és igyekszem mindent elkövetni, hogy a jövőben se tegyem ezt. Ez, azonban, most nehezebb mint eddig. És hogy őszinte legyek, fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Haza akarok menni végre. A családomhoz.
