Végül utolérhet minket is a magány,
belátom így, hogy már árnyékot vet ránk.
Következményekről szóltál nap nap után,
s most, mint valami égi átok száll vissza,
megrogyott vállainkra hullik megannyi,
sokáig meg nem élt, már keserű vágy.
Elhiszem már, hogy külön úton járunk.
Elhiszem már, hogy ami közös eltörött, - törött volt régen már -
s tanácstalanul állok a romok fölött kérdő szemmel,
nem tudva mennyit bírhatunk még emberi testtel.
Én emlékszem még, mikor bizonytalan volt minden,
mikor repedésektől a nem létezés óvott minket,
emlékszem még, miként néztek egymásra holtak,
s döbbentek felismerésre késői létben,
hogy milyen sokáig éltünk úgy mi is, mint a halottak,
nem lopva és nem adva igazi csókokat
s mint kiknek otthonát a háború sújtotta,
úgy mi sem mertünk hazatérni, és szembenézni a múlttal.
Mert fájó az, ahogy egymás húsába beletépünk,
de még fájóbb az, hogy mindezt hangtalanul tesszük.
És íme, most már könnyen adom világomat...
vesztettem eleget, hogy a játszmákat elunjam.
Imák, mesék, szeretettek és kegyvesztettek
szememben már mind értéktelenek, megvetettek.
Mint felharagított Atlasz vetem le hátamról a Földet,
és hagyom hogy fölszakadjon hangom,
bármit is mondjon pusztuló világok törmelék tömege.
Nem fogok oltárod alatt félni a szűk térben,
jogtalanként szolgálni az egyensúly reményében,
És nem foglak, nem foglak már ugyanannak látni Téged.
