Megsemmisülten ülök
a sötét lámpafényben,
tüdőmben a levegő ólomsúlyú,
a szívem zsibbad, képek járnak
fejemben, ritkásak és szépek, ritkás
és szép képek járnak a fejemben.
Lényem megremeg, akárha nevetésed volna,
miként ha engem a részedből vettek,
miként ha lényem nevetésed része
volna és kérlek, magamnak vágylak
téged önzőn, de végre merészen,
magamnak vágylak, de merészen végre.
Terveimbe feledkezem, szívbe mart
valóságba, az itt létező sok másvilágba,
a meg nem magyarázásba, és
puha kókusztej illatodba, várva,
elvágyakozva puha kókusztej illatodba
utazom, éjjel egy személyvonaton.
Elmondanám, hogy tudd, elmondanám
a sok egészet, a puha kókusztej illatod,
a nevetésed, miként ha a részünk
remegése volna a tiéd vagy az én
lényem, hogy elmondanám neked, hogy
megsemmisülten ülök a sötét lámpafényben...
