Van hogy leng, lóg,
a tarka szél fújja,
néha szorít nyakat, csuklót
s a végét másik kéz fogja.
Rosszabb tán ha volt,
végét már semmi sem bírja,
gyermeke lehet öröm vagy bánat,
de a hiányt semmi sem mulasztja.
Egyszer, mintha vasból lenne,
s testén fagyos fény csillan,
összeköt vagy széttép,
a lélekzetvételt szorítja...
Máskor feszül, pendül,
dallamot játszanál rajta,
de hogy jó hangot játssz,
több is kellett volna...
És akkor a váratlan...
lásd! Néma csendbe oltva
lopóznak a szálak,
egymásba fonódnak,
sodródnak, gabalyodnak,
tán össze is vesznek,...
két ember közt legszebb,
ha ilyen szálat szőnek...
