Majdbarátok mostban

Bent sápadt fény, kint

eső metsz, s mi néggyé

válunk az esőben.

A sötétben (Fodor műhelyében)

Hogyan született?

Nem tudom. Tán csak elég

sokáig néztem.

Szemfényvesztés

Ma nem írok nektek,
sem magamnak.

Ma maradok embernek,

elhasadó anyagnak.

Titkomat sem súgom el,
nem viszi azt már a szél,
mi nem tűnhet valómból el,
megüzente már azt a vén.

Hagylak is, menjetek,

rám ezer, mi vár még,

Ha holnap már nem leszek,

Te később akkor is látsz még.

Újra és újrA

Kegyetlen játék:

bőrödbe bújva nézem

szerepcserénket. 

Darabokban

Hiányodban lassan feszülő

napfény ébred, melynek
fényétől álmok menekülnek, s
felszáradnak lomha harmatcseppek.

Tovatűnik a pára tánca,
helyében nyíló frissesség

tágítja sebeimet, a zöldellő

puszta szépsége égeti retinám.

Tágul az ég, bomlik belőle

ezer meg nem rakott fészek,

csak én érzem már,  ahogy az éj

 összeroskad s kiveszik belőle a holnap,

s közben hiányodban lassan

feszülő napfény ébred, melynek

fényében téged kereslek éppen, 

s titkon még bízom benne,

hogy múló éjedet követve

az új napfény hozzád vezet végleg.

Volt tavaszom

Bomló virágod

nyomán fakad, helyedbe

nyár szökik kincsem.

Egymással szemben állva

Odakint a csend,
idebent ki nem mondott

szavak bomlanak.

...

Sáros mellkasomban
nyílik már a bordarepesztő,

időben gazdag távolság,

melyben elnyelődik szívem,

azaz általunk szőtt fonálon

függő, kopott jázmin-doboz,
melyben érthetetlen üzeneteim
súgják titkukat, csak Neked.

Hazaérve

Biccentett fejek,

karok, kezek,

eldobott táskák és

lehunyt szemek,

megpihent csöndek,

mély-lélekzetek,

mohó szorítás,

testbe font kezek.

Távoli séta,

megkésett percek,

évekbe gyűlve

kibomlanak végre.

Bomoljanak csak,

engedem, nézem,

hitetlenkedve még,

de értem már létem.

Újra

Van. Érzem. Félek

attól, hogy újra elvesz

-ítelek Téged.