Fáziskésés

Fénylapokon felugró új üzenet?

Öreg vagyok én már ehhez...

Értem én a jelent, ruganyos testem

még a ritmusát is bírná,

ha szívem mást nem verne,...

de ver, mást.

Meddő órák

Írni volna jó,

írni kéne már!

Tintával keveredik a

verejték és a magány.

 Színeket látni,

csended hallani már!

Batyu nyomja vállam,

gondokkal tömve százszám.

Perctelenségben

fakul a morál,

s kihajtott már

a téli magány,...

mindegy is, ha éltünk!

Nem szabadok voltunk,

hanem szolgák.

Huszonnyolcan

Huszonnyolcan vagyunk.

Tehát huszonhét ember

van a társaságomban.

Fejszámolás: ha ők mind

idegenek számomra, és a

telefon úgyis a kezemben van,

akkor nem-e egyszerűbb

a közösségi oldalon lévő

milliárdokkal beszélgetnem?

Többen találhatnak rám, hisz'

itt csak huszonnyolcan vagyunk.

Tíz kezében telefon. Lehet,

hogy pont ők lesznek azok...

Földalatti

Miért nincs megállás?

Éjjeleken át utazok,

akár egy vadbarom.

Most is közlekedik

egy halomnyi ember,

akol meleggel gurul a metró.

Pedig ha az a két

sín végre összeérne,

akkor mind megállnánk.

Hát nem erre vágyunk?

Nem látod?

Mozdulj gyermek!

Szaladj és táncolj!

Későn nyíló virág is

tapasztalhat még százszor

annyi kínt és örömöt,

virágporos életesszenciát,

ha elhordják méhek,

vagy letapossák dögök,

mint amaz ott,

az idejében pompázott,

vagy a korább' elvirágzott...

Mindegyek a mikorok

gyermek,... nem látod?

Portré - (A lényeglátó)

Sötét, egyszínű ruha testeden.

Mindig. 42 évet is megéltél,

szemedben félutad befejezetlen...

"Örök kedvderítő", "a mókamester",

más így emleget,

majd felcsattan egy komoly szavad,

s azzal rögvest csend terem.

László. 42 éves, szereti a rockzenét.

Se család, se barátnő, se jövő.

Vándor munkák, barátok, jelen,

egy korsó sör s így szól:

minket a sebeink határoznak meg.

Büféjelenet

Vörös levegő leng körül,

orromban édes emlékek.

Túláradó gyermeki életszeretet

a gimnázium aulájában, meg Te.

Egymásközt karnyújtásnyi a

közömbös tisztelet-nem-adás,

pedig érezzük a jelent.

A sorban állsz, türelmesen,

míg sokat gondoló, strázsáló

barátnőd szempárja rám simul,

mintha volna még meleg ingem,

s kérdő tekintete firtat,

hogy mit tettem akkor veled...

Ne aggódj...

Kopottas laptopokon írunk,

színes plasztik szavakat.

Előbb lámpafény sápaszt,

utána már fény sem fakad.

Színvágytól űzve függünk,

kapcsolattalan kapcsolódva,

belemelegedik az éter,

nőni kezd az adathalmaz.

Se alvás, se ivás,

semmi józanításra...

mámorosan várunk,

ha kell, éjjel is a mára.

A Margit-híd alatt

Zöld csempekövek a falon.

Itt már sem illatod, sem csended.

Elmúltak azok a napok,

mikor kedvem nem szeghetted.

Ott vagy, ahol a Rottenbiller,

Békáson, vagy Gréten nem tudom

kivel... Elmúlhatnál már. Ne fájj!

Most is téged játszom éppen.

Éjjeli virrasztás

Nem alszol, nem alszok.

Az éj nehezedik ránk,

a takaró helyett. Tudjuk.

Egy szál nesztelen feszül a csendben.

És Te írsz, figyelsz,

rég láttam tekinteted,

mégis odaszögel egy ócska székhez,

hol félek, mert félsz, hogy jó már nem lesz.

 

Most egymástól kérdezünk,

míg el nem jő a reggel.

Egy könnyedet majd kényeset, "lehet nemmel",

maradok vállamon a Mount Everesttel.