Na akkor. Megfogadtam magamnak hogy ez az oldal nem lesz blog. Nem fogom ide kiírni a személyes kacatjaimat és szemeteimet, nem fog ezen keresztül senki se az életem mélyében turkálni és a többi, és a többi. Ezt alkotóműhelynek szántam, és szánom még most is, részben. De szabad vagyok, és azt írok, gondolok, érzek!, amit Én akarok!
És igenis, örülök, szeretek, imádok, remélek, félek, rettegek, és ha a tekintettel ölni lehetne, képes lennék még arra is (akár egy neutron bomba)! Azt mondják modoros vagyok. Ez, kérem szépen, igaz. De hirtelen átgondolva a lehetőségeimet, inkább leszek modoros, mintsem egy olyan ember, aki mellett két percet se lehet kibírni (kivétel ha tényleg szeretnek + el is képesek viselni). Szóval ezzel kapcsolatban a hivatalos álláspontom: és akkor mi van???
Na meg akkor mitől lennénk többek, ha nem próbálnánk meg magunkon uralkodni, ha nem próbálnánk meg koncentrálni, azaz teljes lényünket egy képzelt vagy valós cél felé terelni? Há? Na akkor mik lennénk? Én mint mocskos perverz beképzelt-alázatos-önzetlen sztahanovista művész tálentum, nem lennék fele annyira megbecsült sem, mint amilyen nem vagyok. És akkor? Kit érdekel?
Vannak pillanatok, percek, órák, és voltak hetek is, mikor úgy éreztem hogy az életem nem rólam szól, vagy nem az én vágyaimról, és tudjátok mit? Ebből sem kérek többet! Szeretnék önmagam lenni, nem egy név, nem egy vállpárna, és nem egy élve eltemetett ember - mint amilyen vagyok is, persze erről senki nem tud semmit, szóval pszt! Az életem szólhat másokról is.... is. És nem csak szólhat, ez nem csak lehetőség, ezt szeretném is. Nélkületek ugyanis az egésznek semmi értelme sincsen.
Dühös vagyok. Haragos, mérges. Mérges, mérges, mérges, olyan irgum-burgum-szette-vette-teremtette-kurva-anyád. Persze a felmenőinknek, barátainknak, párjainknak és elvesztett szeretteinknek (meg a plüss mackóknak) sok mindenért hálával tartozunk, sok mindenért pedig haragudunk Rájuk. Utáljuk őket érte, akkor is ha mást mondunk, ha hazudunk. Van olyan, igenis van olyan hogy valakit egyszerre utáljunk és szeressünk, és tegyük mindkettőt végtelen mélységekben és magasságokban! És olyan is van hogy fogalmam sincs. Sőt! Írhatnám Fogalmam Sincsnek is, mint az aktuális világtörténelmi korszak amelyben élünk. Van ilyen.
Félek, rettegek, ha ugyan még képes vagyok ezekre az érzésekre, vagy bármi másra is. Nem tudom mim maradt még nekem, a 22 évesnek, aki ha megtoldjuk egy nullával az iménti számot jobbról, máris tisztább képbe kerülünk az időérzékem realitásával. Én már megéltem. Lehet ez nem visz előrébb, lehet ez nem hangzik így jól, de ha fejbe is lőnek, akkor se lesz más érzés bennem. Az idő... kérem, kurvára relatív. Lehet Wittgenstein vagy Bergson műveire támaszkodni, a lényeg, hogy nincs, és át se tudod adni. Ez az enyém. Én pedig keveseknél ugyan, de tudom hogy ott van, tudom hogy nálam is ott van, és olyankor tudom, hogy tudjuk. Persze a másik nem fogja fel, előfordul ez is. De amikor mindenki tudja, akkor az abszolút beteljesülést nyer. És erre nyelvből már nem lehet mit írni.
Örülök, boldog vagyok, és békés. Mert megéltem. Mert bennem van. Mert nem veheted el Tőlem. Mert őrült vagyok! Azt hiszed hülyéskedem, de akkor rohadtul tévedsz. Csak ugrottam egyet, és nem estem vissza. A szabályokat felrúgtam, régen, még a jobbról betoldott nulla előtt sokkal, és tudod mit? Néhány biztosítékot először csak lecsaptam, de utána ki is. Egy valami maradt: a koncentráció. Amint kimarad egy percre, a körülöttem lévő világ hamuvá válik. Veszélyes vagyok? Csak mint a Nap ami körül keringünk. Vagy mint egy multinacionális vállalat, mely etet és mérgez is egyszerre, csak hogy megéld a kort, amikor a méreg megöl! ;)
És ezek közt nincs egy fikarcnyi, egy tűhegyni távolság se. Ez mind ugyanaz. Nincs váltás, nincs hangulat-ingadozásom. Sosem éltem át ilyet, vagy sose éltem át annak. Döntsd el Te! Te úgyis olyan ügyes és okos vagy, akár egy zenmester. Én pedig lassan már semmit se tudok! Végre kezdek elfelejteni mindent, mindent mert végre megvan, végre értem, hogy a tudás valójában nem-tudás, és a felejtés tanulás, és az ének zene, a mozgás öröm, a szeretet szeretetből fakad az alázat pedig az egyetlen utazási eszköz, mellyel bárhová eljuthatok! Végre elfelejtek dolgokat, végre nem emlékszem,..... mire is? Bocsánat, az idő.... a mi is? Szóval, megtette a hatását.
ps.: a zene olcsóbb és tartósabb mint a fű. Szívj magadba zenét!
És igenis, örülök, szeretek, imádok, remélek, félek, rettegek, és ha a tekintettel ölni lehetne, képes lennék még arra is (akár egy neutron bomba)! Azt mondják modoros vagyok. Ez, kérem szépen, igaz. De hirtelen átgondolva a lehetőségeimet, inkább leszek modoros, mintsem egy olyan ember, aki mellett két percet se lehet kibírni (kivétel ha tényleg szeretnek + el is képesek viselni). Szóval ezzel kapcsolatban a hivatalos álláspontom: és akkor mi van???
Na meg akkor mitől lennénk többek, ha nem próbálnánk meg magunkon uralkodni, ha nem próbálnánk meg koncentrálni, azaz teljes lényünket egy képzelt vagy valós cél felé terelni? Há? Na akkor mik lennénk? Én mint mocskos perverz beképzelt-alázatos-önzetlen sztahanovista művész tálentum, nem lennék fele annyira megbecsült sem, mint amilyen nem vagyok. És akkor? Kit érdekel?
Vannak pillanatok, percek, órák, és voltak hetek is, mikor úgy éreztem hogy az életem nem rólam szól, vagy nem az én vágyaimról, és tudjátok mit? Ebből sem kérek többet! Szeretnék önmagam lenni, nem egy név, nem egy vállpárna, és nem egy élve eltemetett ember - mint amilyen vagyok is, persze erről senki nem tud semmit, szóval pszt! Az életem szólhat másokról is.... is. És nem csak szólhat, ez nem csak lehetőség, ezt szeretném is. Nélkületek ugyanis az egésznek semmi értelme sincsen.
Dühös vagyok. Haragos, mérges. Mérges, mérges, mérges, olyan irgum-burgum-szette-vette-teremtette-kurva-anyád. Persze a felmenőinknek, barátainknak, párjainknak és elvesztett szeretteinknek (meg a plüss mackóknak) sok mindenért hálával tartozunk, sok mindenért pedig haragudunk Rájuk. Utáljuk őket érte, akkor is ha mást mondunk, ha hazudunk. Van olyan, igenis van olyan hogy valakit egyszerre utáljunk és szeressünk, és tegyük mindkettőt végtelen mélységekben és magasságokban! És olyan is van hogy fogalmam sincs. Sőt! Írhatnám Fogalmam Sincsnek is, mint az aktuális világtörténelmi korszak amelyben élünk. Van ilyen.
Félek, rettegek, ha ugyan még képes vagyok ezekre az érzésekre, vagy bármi másra is. Nem tudom mim maradt még nekem, a 22 évesnek, aki ha megtoldjuk egy nullával az iménti számot jobbról, máris tisztább képbe kerülünk az időérzékem realitásával. Én már megéltem. Lehet ez nem visz előrébb, lehet ez nem hangzik így jól, de ha fejbe is lőnek, akkor se lesz más érzés bennem. Az idő... kérem, kurvára relatív. Lehet Wittgenstein vagy Bergson műveire támaszkodni, a lényeg, hogy nincs, és át se tudod adni. Ez az enyém. Én pedig keveseknél ugyan, de tudom hogy ott van, tudom hogy nálam is ott van, és olyankor tudom, hogy tudjuk. Persze a másik nem fogja fel, előfordul ez is. De amikor mindenki tudja, akkor az abszolút beteljesülést nyer. És erre nyelvből már nem lehet mit írni.
Örülök, boldog vagyok, és békés. Mert megéltem. Mert bennem van. Mert nem veheted el Tőlem. Mert őrült vagyok! Azt hiszed hülyéskedem, de akkor rohadtul tévedsz. Csak ugrottam egyet, és nem estem vissza. A szabályokat felrúgtam, régen, még a jobbról betoldott nulla előtt sokkal, és tudod mit? Néhány biztosítékot először csak lecsaptam, de utána ki is. Egy valami maradt: a koncentráció. Amint kimarad egy percre, a körülöttem lévő világ hamuvá válik. Veszélyes vagyok? Csak mint a Nap ami körül keringünk. Vagy mint egy multinacionális vállalat, mely etet és mérgez is egyszerre, csak hogy megéld a kort, amikor a méreg megöl! ;)
És ezek közt nincs egy fikarcnyi, egy tűhegyni távolság se. Ez mind ugyanaz. Nincs váltás, nincs hangulat-ingadozásom. Sosem éltem át ilyet, vagy sose éltem át annak. Döntsd el Te! Te úgyis olyan ügyes és okos vagy, akár egy zenmester. Én pedig lassan már semmit se tudok! Végre kezdek elfelejteni mindent, mindent mert végre megvan, végre értem, hogy a tudás valójában nem-tudás, és a felejtés tanulás, és az ének zene, a mozgás öröm, a szeretet szeretetből fakad az alázat pedig az egyetlen utazási eszköz, mellyel bárhová eljuthatok! Végre elfelejtek dolgokat, végre nem emlékszem,..... mire is? Bocsánat, az idő.... a mi is? Szóval, megtette a hatását.
ps.: a zene olcsóbb és tartósabb mint a fű. Szívj magadba zenét!
