Kényszeredett

Az Igazság keresésének
Fáradalmában sajgó testem
Elmémet szabadjára engedve egy
Régi könyvtár vallomásain mereng.

Az egykor várakozó sorok,
És szekrények mára mind
Telve lettek, s nem forog
Már körűle éhes embersereg,
Polcait nem gazdagítják újabb kötetek.

Letűnt korok idézete ez.
Koroké, melyben az ember
Igazát kereste, s minden
Tagja a sikert magáénak érezhette.

S mégsem volt más,
Csak üres szólocsogás,
Erkölcstelen tintapazarlás,
Melynek dicstelen halálát
Őrzi e monumentális tetthely.

Most itt állok ezen urnák mellett,
Melybe eleim reményei temettettek,
S elmém ott feszül kérdésem felett;
A régi ürességben értelmet hogy leltek?