Egy pad

A nyirkos, Ősz áztatta
Levegőben ültem én,
Egy magányos padon,

Elmerengve az élet rejtelmén,

És élveztem a csendet.
Halk ölelését az esti szélnek,
Ahogy lágyan józanságra térít,
S tovafújja lelkem bús kérdésit,

Hogy ki vagyok én?
Miért épp így? S mit
Nekem szánt az ég,
Lelkem abból mennyit bír még.

S éreztem, ahogy szívembe
Belemarkol az éjsötét űrje,
És hideg vére reményem
Titkos kamrájában lüktet.

Legalábbis hidegnek
Kellett volna lennie.
De ott, azon az Ősz
Áztatta nyirkos esten,

Mikor létezésem sötét
Okát kerestem, szívemben
Meleg gázlámpa gyulladt,
S fényében angyalok közt nevettem.

Mit fülembe súgtak,
Sosem értettem, de
Arra tisztán emlékszem,
Hogy a szélben hangjuk
Csendjét mennyire élveztem.