2014. május 29., csütörtök

Zuhanás

Földbe omlott égvilág
kiszakadt ősrobbanás,
felgyülemlő esőfelhők,
véget nem érő maghasadás.

Talajtalan zuhanásban
pihenő étertelen lebegés,
elcsuszamlott időbe halt
reményteli nevetéstől szenvedés,

ma kísérts még.
Ma maradj mellettem,
és hitesd el velem újra,
hogy van még egy egyetlen.

Bomoljon a testem,
nyíljon meg a hiány,
dőljön lángba a díszlet
és ne maradjon... csak egy feszült szál.

Zuhanás-lebegés

Távol Tőled, épp
most zuhanok a mélybe.
Épp most zuhanok...

Váltó

Összefutnak most
a sínek. Hogy aztán mi
jön? Még elválik.

2014. május 26., hétfő

Egy platán alatt

Nézz körbe! Ezek
vagyunk. Bennünk virágzik
közös árnyékunk.

Ütemek

Nem érdekel a
világ. Nem tudok másról
írni, csak Rólad.

Éjjel: megnyílva

Közeledsz felém,
mint árnyék. Nappal lassan,
éjjel: megnyílva.

Árnyékok

Árnyékod nyomán
is, platánlenyomatom,
bizsergés vagyok.

Szűrő

Éhes figyelmem
bármely' szóból képes és
kiolvas Téged.

2014. május 22., csütörtök

...

... pázsitos mosolyod ellazít, megnyugtat,
hozzád bújok, és puhán összenyomlak....

Nem

Tekintetedtől
élet ered el bennem.
Ez nem tizenhét.

Parton állók

És újra, a sürgő-forgó városlétből
egyszerre kiszakadok, amint látom
hogy köszöntésem kiszökik egy kézből,
a kezedből. Titkod ekkor még csak vágyom,

de mennyire! Percről-percre nő bennem
a világ, mely testem mögé gyűrődve
tehetetlenül taszít feléd, keletre,
köztünk különös vonzalommal, belém gyűrve,

s gyűrve benned is, mélyen elrejtve.
Léptünk közeledtével feszülve nyílik már az árok,
s hűs vízének biztos sodrásában láncon tartanak árgus szemek.
Ettől dermedünk mindketten: a víznek taszító illatától.

Aztán eljár az idő, csak egy kicsit, csak egy-egy óra,
s sétánk közben elbújunk a múltban,
abban a bizonyosban, ahová nem nyúlhat már joggal
határ, mert senkiföldje az, mint a faluvégi puszta.

Ott sétálunk mi, hűs platánok ágai alatt,
csendet találva a biztonságban, egymás árnyékát hallgatva,
melyek összeolvadnak-elválnak, fogannak hídba,
s mi összeérünk hídjukon egy-egy pillanatra.

Majd tovább jár az idő, s elmúlik az óra,
fényt derít az árgus szeme, árkának partját újra mossa
az a folyó is, mely valónk rideg alakja,
s poshadt vizének két partján maradunk mi:
egy kicsit összekötve, mégis elválasztva.

2014. május 21., szerda

Délibábok tánca

Úgy vagyunk mi, csak úgy,
kicsit elszakítva-összekötve, méricskélve,
keresgélve, mint fáradt vad
a prédát, cserkészve-várva, ember árnyékában.

S most is csak úgy, csak úgy
várjuk most, hogy tavaszi esőnk elvesse
rólunk a mások árnyát, vádját,
s szabadon párologhassunk el, akár a jó ábránd.

Helyette viszont így vagyunk, így állunk,
lásd hát, gúzsba kötött testünk és hallgatak
nyelvünk áll már s visszakozik,
míg ülünk együtt, kint csend lett, s lelkünk ordít.

2014. május 20., kedd

Majdnem haiku; 10 év

Évek feszülnek
egyetlen pillanatban.
És mi, (a) két végén.

10 év feszül meg
egyetlen pillanatban.
És mi, (a) két szélén.

Utazás

Emelkedő kerék, zöld füvek, hajtás,
látom, halad már, érzem s akkor hirtelen,
nem látom, fülembe hidegfémhang csap bele,
lábam akad, szívem siet, s tán tovább is áll, tán tovább is áll...

Akadt láncszem, szegény eltévedve szorong,
öleli hideg váz, mocskos, olajos testében
szorongás, ahogy próbálják felszabadítani,
ahogy helyretennék, hogy forogjon tovább, forogjon tovább...

Kattanás, ugrás, néma a káromkodás de halkak
a köszönömök, sietség, hajtás, önmagam után
futok, futok önmagam után, s látom, elérte,
szívem, s valami vele, vele valami csakugyan elérte a vonatom...

2014. május 18., vasárnap

Vidéki csaló

Verseim ott nyugszanak
a lapszéli puszta túloldalán.
Nézd, én őket tényleg
csak ide csalom.

Elmúlóban

Itt van, őrizd jól.
Éberségem utolsó
cseppjét szorítod.

Fordulat

Alvó házak közt
erdőbe gyűlnek a fák,
és nőnek a házak.

... friss

Az utcán állva
bámulok. Minden oly'
valószerűtlenül...

Déjà vu

Nehéz döntésem:
vajon a reggel friss, vagy
csak én ébredtem?

.

Van utolsó vers.
Benne bármit elronthatsz,
az remekmű lesz.


Cserekereskedelem

Súgok egy titkot
titkodért cserébe:
hála és szeretet.

Adél vagy Endre?

Zacc felett merengve:
milyen lehet egymásnak
húsába marnunk?

Lift

Hajnal, csengőszó,
késve érkezik, mosoly.
Lágy zuhanásunk...

Fogyókúra

Hosszan elbeszélt
esttel vagy húsz verset híz-
tam. Majd leadom!

Hajnalban

Haj, te Árpád!
Lennél most velem, együtt
villamosoznánk!

Egy kicsit

Mint mindnyájunk,
úgy én is furcsa gyermek
voltam,

s mint furcsaságunk,
úgy az enyém is megbújt
egy titokban.

Az én titkom
tágas volt, meghitt
és egy kicsit ócska.

Henri Louis Bergson-nal

Napokon át csak
utazunk. Fény nélkül és
éjjel, pár percig.

Fénnyel dacolva

Ketten maradtunk.
Fáradt vonatomban éj,
abban pedig én.

Majdbarátok mostban

Bent sápadt fény, kint
eső metsz, s mi néggyé
válunk az esőben.

A sötétben (Fodor műhelyében)

Hogyan született?
Nem tudom. Tán csak elég
sokáig néztem.

2014. május 11., vasárnap

Szemfényvesztés

Ma nem írok nektek,
sem magamnak.
Ma maradok embernek,
elhasadó anyagnak.

Titkomat sem súgom el,
nem viszi azt már a szél,
mi nem tűnhet valómból el,
megüzente már azt a vén.

Hagylak is, menjetek,
rám ezer, mi vár még,
Ha holnap már nem leszek,
Te később akkor is látsz még.

2014. május 6., kedd

Újra és újrA

Kegyetlen játék:
bőrödbe bújva nézem
szerepcserénket. 

Darabokban

Hiányodban lassan feszülő
napfény ébred, melynek
fényétől álmok menekülnek, s
felszáradnak lomha harmatcseppek.

Tovatűnik a pára tánca,
helyében nyíló frissesség
tágítja sebeimet, a zöldellő
puszta szépsége égeti retinám.

Tágul az ég, bomlik belőle
ezer meg nem rakott fészek,
csak én érzem már,  ahogy az éj
 összeroskad s kiveszik belőle a holnap,

s közben hiányodban lassan
feszülő napfény ébred, melynek
fényében téged kereslek éppen, 

s titkon még bízom benne,
hogy múló éjedet követve
az új napfény hozzád vezet végleg.

2014. május 5., hétfő

Volt tavaszom

Bomló virágod
nyomán fakad, helyedbe
nyár szökik kincsem.

2014. május 4., vasárnap

Egymással szemben állva

Odakint a csend,
idebent ki nem mondott
szavak bomlanak.

...

Sáros mellkasomban
nyílik már a bordarepesztő,
időben gazdag távolság,
melyben elnyelődik szívem,

azaz általunk szőtt fonálon
függő, kopott jázmin-doboz,
melyben érthetetlen üzeneteim
súgják titkukat, csak Neked.

2014. május 1., csütörtök

Hazaérve

Biccentett fejek,
karok, kezek,
eldobott táskák és
lehunyt szemek,

megpihent csöndek,
mély-lélekzetek,
mohó szorítás,
testbe font kezek.

Távoli séta,
megkésett percek,
évekbe gyűlve
kibomlanak végre.

Bomoljanak csak,
engedem, nézem,
hitetlenkedve még,
de értem már létem.

Újra

Van. Érzem. Félek
attól, hogy újra elvesz
-ítelek Téged.