És újra, a sürgő-forgó városlétből
egyszerre kiszakadok, amint látom
hogy köszöntésem kiszökik egy kézből,
a kezedből. Titkod ekkor még csak vágyom,
de mennyire! Percről-percre nő bennem
a világ, mely testem mögé gyűrődve
tehetetlenül taszít feléd, keletre,
köztünk különös vonzalommal, belém gyűrve,
s gyűrve benned is, mélyen elrejtve.
Léptünk közeledtével feszülve nyílik már az árok,
s hűs vízének biztos sodrásában láncon tartanak árgus szemek.
Ettől dermedünk mindketten: a víznek taszító illatától.
Aztán eljár az idő, csak egy kicsit, csak egy-egy óra,
s sétánk közben elbújunk a múltban,
abban a bizonyosban, ahová nem nyúlhat már joggal
határ, mert senkiföldje az, mint a faluvégi puszta.
Ott sétálunk mi, hűs platánok ágai alatt,
csendet találva a biztonságban, egymás árnyékát hallgatva,
melyek összeolvadnak-elválnak, fogannak hídba,
s mi összeérünk hídjukon egy-egy pillanatra.
Majd tovább jár az idő, s elmúlik az óra,
fényt derít az árgus szeme, árkának partját újra mossa
az a folyó is, mely valónk rideg alakja,
s poshadt vizének két partján maradunk mi:
egy kicsit összekötve, mégis elválasztva.
