Levetkőzném, ha tehetném
minden ruhám, képem és gesztusom,
meztelen feküdnék a fűbe
s várnám hogy jelmezem elmúljon.
Kiengedném az őszbe maró
falevelek borús árnyékába hangomat,
engedném, hogy velőt rázó
harsonaként tisztára mossa agyamat...
Hisz' annyi volt a szép,
annyi lett a szürke sebbé lett bánat,
a húsunkba mart múltunk,
a bizonytalanság szemünkbe szökő szürke hája,
hogy mást már nem is,
csak azt vágyom, azt az apró fodrot
a szélben, mintha-nem-is-létező
mozdulatával mely betakar egészen
és ha kell, sebembe fújja
rothadó, de színes levelét a fáknak,
hogy végső ernyedésükkel
visszaadják testemet a múltszínű mának...
