Engedetlen

Feszülten von maga után

elégedetlenségem az éjszakába sután,

s az állott sárga fénybe meredve

gépiesen forognak még a hengerek.

Utálatos, áldatlan állapotok,

a kispolgárian aggályoskodó

éjek, hogy a középszerűség

végül engem is összezúzott.

Pedig nincs itt semmi szégyen;

ennyi vagyok, tudomásul veszem, kész lesz.

De ez az állandó belső marcangolás,

hogy kiírjam magamból, ha ócskán is a halált...

Tán ha megmaradok, mint más hobbi-zenésznek,

úgy jó lehetek még én is, kicsit kevésnek,

vagy nagyon is soknak, élőnek és egésznek,

irdatlan erővel megáldott korán halálraítéltnek.

Magasztos maradékainknak

Végül úgyis meghalunk.
Szegények jönnek majd,
s elvisznek mindent,
mi sosem volt övéké...

Elviszik majd szerelmünk,
s érzelmekben gazdag szívünk,
ritka sosem-volt-életeinket,
földi pillanatokat, kincsünket.

Élni fogunk még, hogy lássuk
testünket apró darabokban...
Elválik majd az élet és a hús,
fájdalmas lesz, ahogy a vér elszalad...

És hasad majd mindennek magja,
végül kiderül, eddig fel miért nem adtad.
S lesz majd egy pillanat, mikor a
szavakba fulladt szegények itt hagynak.

Barátom, remélem érted már,
hogy kiről szóltam én...
Úgy élek tebenned,
mint egy rég elcseszett költői kép...

Claire néma

Bárhogy próbállak Claire

szóban nem tudlak megragadni.

Semmi sem okoz számomra

nagyobb csalódást Claire,

mintsem az, hogy nem találom

hozzád az utat,

nem tudom, hogyan vezessem el

hozzád szavaim hátán mindazt, ami vagy,

hogyan fejezzem ki odaadásomat,

és azt a véget nem érő kínt,

ami a minket elválasztó késhegynyi

távolság leküzdéséből fakad.

És azt sem tudom Claire,

hogy mégis mit keresel Te itt.

Fedd fel titkod, avass magadba mélyen,

nyugtasd meg ezt a lelket nekem Claire...felelősséggel.

Gellért-hegy, kísértetiesen

Újra.

El-engedés, el-fordulás,

majd jön az a lassú, az a fel-engedés... hogy elmúlás ez. 

És az újra ismét régi minta lesz felfűzve.

 

Ismétlődünk most,

én és a múltam.

Kéz a kézben járunk,

mint tél-tavaszi fénye napnak...

 

épp mint az a tél-tavaszi,

mint annak a napnak fénye,

annyira vagyunk mi is

itt ide nem illőek.

És ide-nem-illően jóleső,

ahogy kezed kezem fogja.

Mi, elmúltak,

új szálra felfűzött régi-újak...

 

Áradnak belőlünk arcok, nevek,

mindegy kik vagyunk, nekünk mindent lehet,

s a lehetetlen is velünk,

ha Te is akarod, hogy a Gellért-hegyen egyek legyünk.

 

S az idő? Örömünkbe feledkezve megállna.

Ez lenne az öröklétünk...

S hogy a pillanat elmúlt, jönne mi volt,

a fájó elmúlás, aztán a minta, az újabb szálra...

Árnyékkifejezések

Ó, Ti Régi Nagyok!

Hát mit tegyek hogy szóljatok

én hozzám, a sosem volt íróhoz,

ki oly' mostohán bánik minden magyar szóval,

s oly' könnyen fecsérlem azt

meg nem érdemelten, tudatlan?

 Belőlem a szavak úgy törnek fel,

mint szelídítetlen pompeji harag,

s oly kevéssé égetnek meg,

mint a fáradt hajnali harmat.

Hova vessem testem s lelkem,

hogy megragadjam a meg nem ragadhatót,

hogy életet injekciózva megeleveníthessem

a tintába oltott elmúló gondolatot?

S hogy találjam fel a múltat,

s benne örök érvényű lábnyomaitok,

hogy szelíden beismerve hátrányom,

utatokból egy kis hasznot húzzak?

Hisz' mi most az élet,

ha nem csak árnyalatai a szürkének,

rohanásnak és véget nem érő sürgésnek?

Őrület ez, s benne

felbecsülhetetlen már rég az élet!

Nem is értjük azt,

csak ha lüktetni kezd majd tán

az elgyengült vér

 s mikor már a tapasztalatok ezüsté érnek,

tán-talán csak akkor értem meg régi egységtek.

Az elszökő napfénynek

Üvölt az esti fény 

s én élvezem tiszta csendjét.

Elterülő maradék fény az

miben még meg fürödhetnénk.

Feszülnek a fények,

nyugodtan sietnek,

s egész szemmel már

hogy csak hátrafele lesnek,

mert észrevétlen támad

a farkasvakság máma,

s engem sem figyelmeztet,

csak a sírpor színű pára.

Nyirkossá lesz az este,

gubbaszt a cseppnyi fény,

 színeket keresünk mind,

elvágyódunk rég.

Éjjel

Éjjel van. Ilyenkor lehet.

Gyere, ülj közelebb és...

ne aggódj, a sötét elfedi

majd mind a szavaidat.

Ilyenkor lehet, ilyenkor

éjjel van és a sötétségben

újra eggyé lesz... hogy mi?

Amit vágysz. Amit nem mondasz.

 

Ne szólj semmit! Most ne.

Kár volna hazudnod.

Itt feszesen ülnek a bírák,

tiltakozásnak helyet sem hagynak.

 

Úgyis tudják már, amit tudok.

Hallgassunk hát inkább.

Élvezzük egymást s a csendet,

Hagyd,... egy gomb már el is szaladt.