Újra.
El-engedés, el-fordulás,
majd jön az a lassú, az a fel-engedés... hogy elmúlás ez.
És az újra ismét régi minta lesz felfűzve.
Ismétlődünk most,
én és a múltam.
Kéz a kézben járunk,
mint tél-tavaszi fénye napnak...
épp mint az a tél-tavaszi,
mint annak a napnak fénye,
annyira vagyunk mi is
itt ide nem illőek.
És ide-nem-illően jóleső,
ahogy kezed kezem fogja.
Mi, elmúltak,
új szálra felfűzött régi-újak...
Áradnak belőlünk arcok, nevek,
mindegy kik vagyunk, nekünk mindent lehet,
s a lehetetlen is velünk,
ha Te is akarod, hogy a Gellért-hegyen egyek legyünk.
S az idő? Örömünkbe feledkezve megállna.
Ez lenne az öröklétünk...
S hogy a pillanat elmúlt, jönne mi volt,
a fájó elmúlás, aztán a minta, az újabb szálra...
