Ó, Ti Régi Nagyok!
Hát mit tegyek hogy szóljatok
én hozzám, a sosem volt íróhoz,
ki oly' mostohán bánik minden magyar szóval,
s oly' könnyen fecsérlem azt
meg nem érdemelten, tudatlan?
Belőlem a szavak úgy törnek fel,
mint szelídítetlen pompeji harag,
s oly kevéssé égetnek meg,
mint a fáradt hajnali harmat.
Hova vessem testem s lelkem,
hogy megragadjam a meg nem ragadhatót,
hogy életet injekciózva megeleveníthessem
a tintába oltott elmúló gondolatot?
S hogy találjam fel a múltat,
s benne örök érvényű lábnyomaitok,
hogy szelíden beismerve hátrányom,
utatokból egy kis hasznot húzzak?
Hisz' mi most az élet,
ha nem csak árnyalatai a szürkének,
rohanásnak és véget nem érő sürgésnek?
Őrület ez, s benne
felbecsülhetetlen már rég az élet!
Nem is értjük azt,
csak ha lüktetni kezd majd tán
az elgyengült vér
s mikor már a tapasztalatok ezüsté érnek,
tán-talán csak akkor értem meg régi egységtek.
