Végül úgyis meghalunk.
Szegények jönnek majd,
s elvisznek mindent,
mi sosem volt övéké...
Elviszik majd szerelmünk,
s érzelmekben gazdag szívünk,
ritka sosem-volt-életeinket,
földi pillanatokat, kincsünket.
Élni fogunk még, hogy lássuk
testünket apró darabokban...
Elválik majd az élet és a hús,
fájdalmas lesz, ahogy a vér elszalad...
És hasad majd mindennek magja,
végül kiderül, eddig fel miért nem adtad.
S lesz majd egy pillanat, mikor a
szavakba fulladt szegények itt hagynak.
Barátom, remélem érted már,
hogy kiről szóltam én...
Úgy élek tebenned,
mint egy rég elcseszett költői kép...
