Először úgy gondoltam,
Téged a kert éltetett.
Később meggondolva jobban
láttam, az a baráti szeretet.
Ritka ember voltál,
olyan, aki sosem ragyog.
Hiába hullt rád dicsérő szó száz,
fényed matt maradott.
Lépésed s szavad nyomán
fedeztük fel a gimnáziumot,
otthonunkká érett nem is lomhán,
mint hittük, tán ez miatt: a mosolyod.
S bár bántuk hogy távoztál,
de jobb sorsodban támogattunk,
kézbesítettél az orvostanosoknál,
s szebb percekben összetalálkoztunk.
8 év telt el azóta,
s mit akkor hiányoltál,
a kert, a virágok, rózsák (miket loptam),
rég elhervadtak s letűntek már.
De annak is egy éve,
hogy utoljára láttuk egymást.
S most? Csak én, Téged,
ha lehunyom a szemem,...
