Tavaszi ború

Ma nem megy nekem.
Ma sem dícsérni, sem
megnyugtatni nem tudom életem.
Nélküled ma nem megy nekem.

Áldom, hogy így élsz bennem.

Sokat idézettek

Ruhátlan testem
mit sem ér szemedben. Az
ékszertelen rég.

Prizma

Benső vàgyam egy
mozdulat kezedben... màr
bomló sokaság.

Hajnali kettősségek

Meg nem született
percek közt nyugszik életem,
vagy Temelletted.

Meggondolatlan beszélgetések

Mért van, tán sosem
tudom; a küzdelem az
ízesebb falat.

Visszhangzol

Valahol, valahol messze,
túl a feszültség szikráin,
túl az azok szülte fényjátékon,
valahol tudom, van más létezés.

Magam nem látom,
csönded számban nem állom,
s szüntelen beszélek, mert -

értsd már meg végre - félek.

S otthagysz. Tudtuk, ha
találkozunk, veszíteni fogunk
egyet s egymást, s veszítem zajom,
veszítem nem értékelt csönded.

Pedig távol Tőled már hallom,
fülembe idézve már olvasom
hallgatásod millió versét,
mely véget nem érő csoda.

Értekezés a Hitről (levélrészlet)

         "... Hit. Vegyük a saját szám íze szerint; a Hit, amit Hitnek nevezünk, nem Hit. A Hit vak. A Hit süket. A Hit nem érti az öt érzékszervünk egyikét sem, nem használja őket. Nem tanulható könyvből, nem lehet gyakorolni, sem tanítani. A Hit nem létezik ezért nem is lehet birtokolni. Hite senkinek sem lehet. A Hit is hitetlen. A hit én vagyok, és nem csak ebben a világban élek. Vagy megnyílok, vagy nincs mit megélnem."...

Szubjektív jelen

Leszek én árva,
ha cserébe még egyszer
emlékezhetek.

Egymáson fekvő pontok

Rohanok, rohansz.
Egy helyben állva várom,
mikor érkezel.

Erőhatások

A jó alkotás

lényem ötlettelen

felszabadítása.

A posztapokaliptikus lovagok fehér metrón vágtatnak

Hófödte várromok, vízben

uszó megtört híd-láncok, 

hamuvá lett szélmalmok.

Csendes felszín ez, egykor
világlátott, s most világtalan
áll ott, feledésnek kiszolgáltatva.

Ezeréves csontok hevernek
keverten a sírban, ránézésre
sem értem, ember-e vagy állat.

S a rejtély köde nem oszlik,
már a válasz sem bomlik.

Lehet leplezetlen marad.

Tán élnek még a felszínen,
s nem csak forgolódnak,

mint holtak az álmokban.

De bizton élnek a sötétben,
küzdelemben a Fény ellen,
mely erejével elporlaszt.

Kevesen már, s fogynak,
utókorban bíznak, Ők azok;
a posztapokaliptikus lovagok.

Múltkorunk a jövőnk,
nemes szívünk erőnk,
s hitetlen hiszünk- súgja.

S elvágtat fehér metróján
a sötétség első ura, vagy az 

utolsó posztapokaliptikus lovag.

Közmédia

Szavak és szavak,
szavak, még újabb szavak...
Már elaltatnak.

Metszéspontok

Köszönöm. Tudom,
hervadt csokrodtól választ
hiába várnék.

Pirkadat

Most ér meg bennem,

hallgatásod mily' bőség.

Ízetlen zamat.

Egymás mellett

Fürkésző éhség
vezet vakon, süketen.
Pedig dobban még.

Szabadgyökök - 11. - Kabátzseb

"Előbb-utóbb beismerem magamnak, hogy milyen ember vagyok,

de addig még sokáig fogok magamban kiáltani."

Öröklétünk

Elbomlott csokrok,
vésett kövek, emlékek.
Így él, ki halott.

Víztükör

Esik. Merengek,
vaj' hány világ létezik,
mit szemem nem lát?

Melankólia

Eltorzult, fura falak szabdalta
utcák közt ujjaim szemembe
vesznek, s engedelmesen küzdenek
a mindent felforgató vízcseppek ellen.

Ma esik az eső. Szüntelen.

Mintha minden, valaha elhullt
embert egyszerre siratnánk meg.

Ma esik, s a szél sikítva tombol.

Megrogynak most a nagy görögök
oszlopai, államférfiak, filozófusok,
s mellettük parányi a tömeg is,
mi csak egy emberiséget alkot.

S megrogyok most én is,
fáradtan hullok a sáros földre.
Rideg, de puha vánkosom
hamar átmelegszik tőlem.

Felkelnék, küzdenék, de minek?

Testemet nyúzott emlékképek tartják

már csak össze, s lelkem sem jobb, de nem 

aggódom. Tudom; mi tombol, derülni fog.

Dilemma

Oltsd ki a békét,

hogy múljon a háború.

Öreg bölcselet.

Szabadgyökök - 10. - Testvéri szeretet

"Testvéri szeretetnek nevezem a felismerést, hogy a tábortűz mindnyájunk arcát megvilágítja, s mindünk szívét megmelegíti."

Szabadgyökök - 9. - Ragaszkodás

A túlzott ragaszkodás úrrá és szabaddá tesz minket,

(csak nem ott, ahol mi vágyunk arra...)

A túlzott ragaszkodás ördöggörcsbe fagyott szeretet.

Valami

Valami furcsa vihar éled

idebenn, valami szokatlan.
Beleremeg erdő, mező, hóba
fagyott hegycsúcs, s a völgy.

Valami nincs ma rendjén,
valami boldogtalan, érzem.

Nem szólnak úgy a dallamok,
nem szűrődik át a Napnak fénye.

Valami önmaga árnyékába költözött,
valami ma ezt nézi, s mégis azt látja.

S akad valami, valami ami
ma kiszökne a felhők alól...

Lapraszerelt

Életünk legtöbb
akadálya időnk
bőségéből fakad.

Érés

A folyó nem áll,
nem kérdi merre folyjon,
nem fél tengertől.

A tenger nem lép,
nem tudja megvédeni
magát. Befogad.

Folyó és tenger
amikor találkoznak
tudják, mi jön majd.

Szabadgyökök - 8. - Harag

"Haragot érzek minden emberrel szemben, aki önmagam hibájának emlékképe."

Lélekzet

Friss, üde tavasz
köszönt be az erdőkbe.
Múltunkat őrzi.

Cellux-hajó

Ma este, ma, ezen a ködös esten,
ismét együtt kelünk útra, ismét egymás
mellett evezünk a hitben, hogy a reggel,
s vele a napfény egyszer csak ránk lel.

Hiszünk és evezünk, de jaj, nem múlnak sem órák, 

sem percek, nem oszlik köd, nem jön még a reggel,
s közben a pára beleheli magát lelkem fészkébe,
mint ahogy a víz is beköltözik cellux-hajónk méhébe.

Evezünk, még hiszünk, s erőn felül verjük a vizet,
küzdünk, s küzdelmünk verítéke az ellenséget szolgálja,
cellux-hajónk pedig lassan, komótosan elfárad, pedig
hol, de hol van még az a reggel, hol van vége létünk sorsának?

S evezünk még, fáradtan, emlékünkben telve a levegő
sűrű óceánja, s cellux-hajónk új hullámokat tör a víznek
birodalmában, de nem hullik szét. Pedig hát mi tartja össze,
s minket mi köt hozzá, mikor már nem hiszünk, s evezünk?

Szabadgyökök - 7. - Vallomások

"Valljuk be, a legtöbb embernek fogalma sincs róla,

hogy mikor jön el a hallgatás, s mikor a szólás ideje."

Szilánkos tükörerdő

Gondok, bajok, beláthatatlan
emelkedők és feneketlen lejtők,
meglazult csavarok, egy törött cserép,
egy beteg gyermek, vagy sárgult levél,

mind, mind és mind csak eszköz,
valós vér, valós a szenvedés s
a veríték, de mondd, kérdem én, nem

látod be, hogy ez önmaga  mind mit sem ér?

Hogy ez nem róluk szól, hogy ez nem
küldetés, csak egy látványos, de félreértett
segítség? Hogy minden dolgok eredendője
nem a szomszédban él, hanem itt, Tebenned?

Mert minden cselekedet önmagát szolgálja,
s mert minden gondolat önmaga határa.
Mert a nem létező határok át nem léphetők,
s segíteni is csak ott lehet, ott mélyen legbelül.

Párizs

"Párizs utcái kifürkészhetetlenek..."

Fémkarika

Ritka pillanat az olyan,
melyben a tengerfenéken ülő
csillagok egymásra akadnak.

Melyben fényük oly' erővel
ragyog egymásra, hogy erejétől
megmozdul tér, idő s anyag.

Az ilyen pillanatnak sok
apró gyémánt lehet rabja;
egy bomlott barna konty, egy mosoly,
vagy a testemen keresztül futó szikra...

minden, még a mélybarna
szemek mélyéről figyelő
rejtélyes Istennő is, de soha
nem egy hideg fémkarika.

Szabadgyökök - 6. - Elfogadás

"Aki a beletörödésre képes, az az elfogadásban is épp oly' jártas."

Szabadgyökök - 5. - Szép

"Mert minden ember fantomokkal küzd, aki nem látja a szépet..."

Kamra

És végül mind megérkezünk,
akarva, akaratlan, mert sorsunk
megválasztatott, magunktól, magunknak.

Lassan őrlő út ez, így is, úgy is,
beleveszve az időtlenségbe
lassan megfeledkezem róla én is.

Fogaskerék

Váratlan hiány.
Akadozva őről már
az életkerék.

Esővíz alatt

Nincs agyag mi
törne, bárhogy sújts le rá,
az esővíz alatt.

Csak mantra

A cselekvésen
túl nincs e világban más,
csak hamis mantra...

Érintés

Van, hogy az eső
nem elég kitartó, a
szikla nem mozdul...

Szabadgyökök - 4. - Idegen útitársak

És hirtelen minden báj, öröm,

s meghitt varázslat mi eddig

körüllengte Őt, tovatűnt,

mint ahogy az első fénysugarakkal

szemembe költöző tekintete

is csak múltbéli ábrándozás már...
Egy ábránd, mely éntőlem már régen messze száll.

Csendes forgatag

Eső áztatta délután a dunyha, mely
most frissességével a természetet nyugtatja,
s melynek szűkre szabott oldalán át a Napnak
fénye lassan végigsimítja a zöldellő tájat.

Ez most az én valóságom, s ebben születnek
soraim is, ebben a mindent átjáró kontrasztban,
hol az éj napba fordul, a nap pedig az éjbe,
s hol a szeretet minden cseppjében osztozik a méreg.

És egy újabb csepp mossa tisztára
arcomat, újabb inam remeg meg,
újabb érzés kel bennem szárnyra,
s most újra szaladnék ki a világba.

És ebben a rettentő viharban, ebben
az óriás, mindent elsöprő forgatagban
hirtelen minden elvész a szememből,
s nem marad más, csak egy a Napnak
fényében úszó, nyugodt, eső áztatta délután.

Túl...

Átjár rajtunk az
Élet. Átmos, felfrissít.
Nincs több emlékem.