Melankólia

Eltorzult, fura falak szabdalta
utcák közt ujjaim szemembe
vesznek, s engedelmesen küzdenek
a mindent felforgató vízcseppek ellen.

Ma esik az eső. Szüntelen.

Mintha minden, valaha elhullt
embert egyszerre siratnánk meg.

Ma esik, s a szél sikítva tombol.

Megrogynak most a nagy görögök
oszlopai, államférfiak, filozófusok,
s mellettük parányi a tömeg is,
mi csak egy emberiséget alkot.

S megrogyok most én is,
fáradtan hullok a sáros földre.
Rideg, de puha vánkosom
hamar átmelegszik tőlem.

Felkelnék, küzdenék, de minek?

Testemet nyúzott emlékképek tartják

már csak össze, s lelkem sem jobb, de nem 

aggódom. Tudom; mi tombol, derülni fog.