Cellux-hajó

Ma este, ma, ezen a ködös esten,
ismét együtt kelünk útra, ismét egymás
mellett evezünk a hitben, hogy a reggel,
s vele a napfény egyszer csak ránk lel.

Hiszünk és evezünk, de jaj, nem múlnak sem órák, 

sem percek, nem oszlik köd, nem jön még a reggel,
s közben a pára beleheli magát lelkem fészkébe,
mint ahogy a víz is beköltözik cellux-hajónk méhébe.

Evezünk, még hiszünk, s erőn felül verjük a vizet,
küzdünk, s küzdelmünk verítéke az ellenséget szolgálja,
cellux-hajónk pedig lassan, komótosan elfárad, pedig
hol, de hol van még az a reggel, hol van vége létünk sorsának?

S evezünk még, fáradtan, emlékünkben telve a levegő
sűrű óceánja, s cellux-hajónk új hullámokat tör a víznek
birodalmában, de nem hullik szét. Pedig hát mi tartja össze,
s minket mi köt hozzá, mikor már nem hiszünk, s evezünk?