Éjjel

Zenébe bújva ábrándozol,

mögötted zuhanyrózsád könnyet hullat,

sápadt fényben feszül múltad s mámor,

ezer út felett a választás nem mulat.

Platánfa-árnyékodban alszik már

világ, kvintett dallamaid és a munka,

szabaddá válsz az éjjelben,

szabaddá, de éhesen és nagyon fáradtan.

És közben távoli, józanító a tea,

gőzfelhőjén át keresik egymást, pásztáznak

tekintetek, melyek igenelve tagadnak,

melyek forró tűzzel játszva végül hazazavarnak.

Hívásaink

Szürreális hangod most

a fülemben kutatom.

Nehéz ilyenkor dolgom,

város zajában állok.

Valószerűtlen hangok

indítják ostromukat.

Szavadért, figyelmemért

mi ketten, ők többen vívnak.

Fogytán már türelmem,

elmúlik a valóság.

Hozzád indulok éjjel,

hol szürreális hangod vár...

Hiány bőségében

A rád esőt oszd

csak meg. Túl azon magad

sem segítheted.

Figyelmünk fókusza

Legveszélyesebb

talán akkor, ha csészénk

hittel telve van.

Szép szavú "jó éjszakát!" régi barátomnak

Takarót borított már

a különbségre Esthajnalcsillag.

Száz kilométernyi, órányi

töprengés ismét köztünk alszik ma.

Ráomlik szemfödeled barátságunkra,

eltakarja kedvesen mind a hibáinkat.

És nem látsz már, csak szépet.

Jóllehet, azt is csak szívvel az éjsötétben.

Csillagfényű vénádban összegyűlik az élet,

elteszed a kamrádba, jó így bekészítve.

És tényleg jó. Neked nem bánom,

ha azt hiszed, magadba zárhatsz télre.

Könnyeden és jó szívvel

éjtintát áldozok a fényre,

derítsen jobb kedvre, víg szívre,

hogy ismét Rád gondoltam éppen.

Igaz barát vagy nekem,

te járólap-számolgató.

Csontropogtató ölelésed alól

én nem kívánok kibúvót.

Zuhanó álomemelkedésednek

elejében már utazol,

távol jársz, nem hallasz, de üzenem:

láv, az a büdös pesti bunkó.

Frissitő, esős reggeleken

Könnyű esőben és

égképeken járok én.

Maholnap ha megtalálom,

már nem kutatok álmokért.

Nem kergetek édes éltet,

világváltó kocsmabeszédet,

megértem, ez nem lédergést,

hanem a munkát adó élet.

Nyugodt virágzású örömömben,

ha kell, vad szenvedéllyel

fogok ásót, kapát, kongatok harangot,

s gyakorlom ritmusát alvásnak, ébrenlétnek.

Meghagyom hogy tettem gyümölcse

ne bent, hanem kint érjen végre.

Ne korlátozza hús-vér árnyéka,

ne gyengítse testem testetlen érve!

Élvezni fogom ha munkám lelem végre.

Elképzelek próbát, jellemet és örömöket.

Teszek majd, és nem siránkozok,

hogy családos emberré érjek.

És könnyű esőben

égképeken járok én.

Munkába utazok, szeretve beszélek,

és Rád gondolok én.

Szép szégyenfoltom

Én miért nem hibázhatok?

Én miért ne hibázhatnék?

Ha másokat bántok, miért az fáj,

hogy jó nem voltam eléggé?

Miért érzem úgy,

mintha rontaná összképem,

mintha nem illene oda,

mintha az nem kéne?

Miféle kép az,

mit fejembe csempésztek?

Mi mozgat engem,

milyen szálat kell eltépjek?

Mért édes kimondanom,

hibám szégyenfolt képemen?

Miért nyugtat meg,

ha őszintén vétkezem?

Nyelőcső

Számban gondolat

fülem és szívem zárja.

Egyirányú út.

Bűnbánó

Ma sem voltam jó ember Hozzád.

Ma sem tudtam elszakadni innen.

Forog a világ és benne történik a minden,

tükrön túli szívedre pedig nehéz figyelnem.

Irtózatos kettős, mikor az ott miatt is itt fáj,

örömödnek, bánatodnak árnyéka így vetül rám.

Száz kézzel nyúlnék utánad múltba és jelenbe,

törném a tükröt, romjain át Téged néznélek,

és feszült inakkal, figyelemmel élvezné

arcod cirógatását véget nem érő fegyelmem.

Tudnám, sorrendben a szavak hogy következzenek,

hogy mennyit ér az együttlét, hogy mik érdekeljenek.

S nap végén az alkonyat mielőtt bőröm alá belesne,

számot adnék magamban, nyersen, mit, hogy tettem.

Önző voltam, ostoba, ma megint nem Rád figyeltem,

míg e sorokat írom is, folyton szem elől tévesztlek.

Hogy telt a napod, mi bánt, miért bánt Téged?

Tudni vágyom, már igazán, mi zajlik most benned.

Földre öntöttem mindent, üres már a csésze,

magába szívja föld csendje, hogy Te mesélhess végre.

Biztató

Kis lépéssel zártad ma Te is

egy újabb nagy utadat.

Nyomában foganni készül szép is,

elsőként mégis a bú marad.

12 éved nem vesztegetted el,

és nem tévedés volt szeretned.

Viszonzást bár máshonnan vártál,

a hálás szív-kvintetted mégsem ábránd.

Szavaidat értem, félsz és rettegsz,

járatlan utadon bizonytalan lépések,

ha kísérik is őket bizakodó szemek,

másokéi azok, nem a te életed.

Fél az ember a magánytól,

ereje csak hazugság lehet,

ha társra nem vágyol,

lehet még senki sem érintett meg.

Húsunk az, mi célunktól elvon,

mi könnyű éltet ígér, s magához ránt,

érthető hát, hogy húsunkba mar

- akarjuk vagy sem - az igazi változás.

S látom barátom, te változol már.

Lépésednek hatalmas visszhang nyomán,

s súgja neked, mennyi jó és szép lesz,

de előbb fájjon régi élet és új magány.

Búcsú a panellakástól

Szelíden vetül bőrünkre

a Leányka utcai fény.

Négy fallal épült lakásodból

három már csak az, mi él.

Ránk úgy köszönt most korai nyár,

hogy elfakuló színeiben megbújhassunk.

Kik körbevesznek, a sok barát

tudta nélkül nyugodtan alhatunk.

Nem titkom hogy mennyire szeretlek,

szembogaradban látom, viszont szeretsz.

Kettőnk megtestesült álomvilágát

szabályos világ úgysem érti meg.

Testetlen szívünket előre engedjük,

s úgy követjük, mint lét a fényt.

A négy fallal épült lakásodban belül

három már csak az, mi él.

Ahogy a dolgaink alakulnak...

Tán késni fogok.
Nem tudom még hány percet,
 órát vagy napot.

3 falú panellakásban

Szürreális ahogy testedre

- a sokszor elvesztettre -

süt most le a nap.

Valószerűtlen hangod, légzésed,

tekintetednek otthon melege,

hátadnak tört-tiszta szívű tapintása.

Félelmetes azt hinnem,

hogy ez most mind újra lehet

és nem a szokott táncunkat járjuk álcázva.

De leginkább, mi visszhangzik bennem,

"lehet, hogy egy kicsit borsos lesz"

ahogy megérint, ott egymás mellett állva.

Érzés

Halálosan az

élők között szeretni,

halálosan és

légiesen: nem e világi.

Természetesen

Rendes emberek.

Szabályt alkotunk, hogy majd

megszeghessük azt.

Ritmusok

Rohanva, mohón

és szüntelenül élünk.

Nyomunkban fény lép.

Lehetőségünk

Sokan vagyunk a

világban (hatalmasok

is) gyermek szívvel.

Létkérdés nélkül

Kettő hiányzik

életünkből: tanulni

és felejteni.

Adó-bevallás

Tartozásom van.

Önmagammal szemben, egy

történet kapcsán.