Takarót borított már
a különbségre Esthajnalcsillag.
Száz kilométernyi, órányi
töprengés ismét köztünk alszik ma.
Ráomlik szemfödeled barátságunkra,
eltakarja kedvesen mind a hibáinkat.
És nem látsz már, csak szépet.
Jóllehet, azt is csak szívvel az éjsötétben.
Csillagfényű vénádban összegyűlik az élet,
elteszed a kamrádba, jó így bekészítve.
És tényleg jó. Neked nem bánom,
ha azt hiszed, magadba zárhatsz télre.
Könnyeden és jó szívvel
éjtintát áldozok a fényre,
derítsen jobb kedvre, víg szívre,
hogy ismét Rád gondoltam éppen.
Igaz barát vagy nekem,
te járólap-számolgató.
Csontropogtató ölelésed alól
én nem kívánok kibúvót.
Zuhanó álomemelkedésednek
elejében már utazol,
távol jársz, nem hallasz, de üzenem:
láv, az a büdös pesti bunkó.
