Ma sem voltam jó ember Hozzád.
Ma sem tudtam elszakadni innen.
Forog a világ és benne történik a minden,
tükrön túli szívedre pedig nehéz figyelnem.
Irtózatos kettős, mikor az ott miatt is itt fáj,
örömödnek, bánatodnak árnyéka így vetül rám.
Száz kézzel nyúlnék utánad múltba és jelenbe,
törném a tükröt, romjain át Téged néznélek,
és feszült inakkal, figyelemmel élvezné
arcod cirógatását véget nem érő fegyelmem.
Tudnám, sorrendben a szavak hogy következzenek,
hogy mennyit ér az együttlét, hogy mik érdekeljenek.
S nap végén az alkonyat mielőtt bőröm alá belesne,
számot adnék magamban, nyersen, mit, hogy tettem.
Önző voltam, ostoba, ma megint nem Rád figyeltem,
míg e sorokat írom is, folyton szem elől tévesztlek.
Hogy telt a napod, mi bánt, miért bánt Téged?
Tudni vágyom, már igazán, mi zajlik most benned.
Földre öntöttem mindent, üres már a csésze,
magába szívja föld csendje, hogy Te mesélhess végre.
