Homályos álomvidék

Szürkeség, feszültség, siettség

egyik cselekedetünktől a másikig.
Mi nem erre vágytunk. Mi nem
erről álmodtunk még az anyaméh mélyén.

De mindnyájunk szemét beborította
a homály, melyben érzékünk elenyész.
S kivétel köztünk az egy, kinek puszta
látványa is oly' részegítő, mint a hűs nyári szél.

Ahogy ott ül a bárpulton pihenő karral,
s keresztbe font lábakkal, s ahogy légies

léptekkel közeledik asztalához, kezében
egy csésze teával, jelentését veszti az egész.

Azt mondja: szeretek sétálni, leginkább mezítláb.
Azt mondja szereti érezni a Föld ölelését a talpán.
Szereti, ahogy a vékony ruháján át testét körbeöleli
a szellő, s ahogy a Nap testében eloszlatja a felhőt.

S akkor félbeszakítja gondolatait, száműzi őket
létéből, s látom, ahogy mélyen magában
egy tisztáson lépked, s mögötte ébred egy erdő.
Intim pillanata ez létének, melyben megszűnik a rohanás,
s az egyetlen mi megmarad az egy lágy vallomás.

Kezeit a csészére, szemhéjait szemeire tapasztja,
s teájának illatán át, elszökik egy másik világba.
S ahogy lassan magába issza a józanság zöld illatát,
lénye túllépve virágán, szerteárad a teremben.
S én csak hagyom, hogy lelkem lágyan ihlesse.