Őszinte részeink

Már el is múlt,

én csak most érkeztem.

Lebegő árnyéklépted nyomán

nézem, ahogy a lépcsőn sétálsz.

Te éppen most sétálsz el,

tőlem, hévhez, ezek bizarr képek,

örök képek, ahogy tőlem elsétálsz

- most utoljára - éppen a hévhez.

Egyszerre megértettem,

én téged, mi, hogyan,

hogy mi ketten mennyire,...

esztelenül és már soha.

Hajadban még éreztem,

éreztem még, ahogy emlékszel.

Emlékezve bújtam hajadba,

hogy utoljára még érezzelek.

Lebegő árnyéklépted nyomán

nézem, ahogy a lépcsőn sétálsz el.

Sétálj el, vörös hajadban emlékekkel!

Majd elfeded őket, ha újra befested.

Feledtető

Megállok a fény végében,

két lábbal, tűrve állom meg

a rám ömlő éjsötétet.

Fürdök hideg-tiszta éji fényben.

Ez elmossa álmom, emberségem,

őszinte vallomásom, unom kissé létem.

Megvált. Ó az a hideg-tiszta halálom!

Felednek. Ki álmát, ki engem s én létem.

Szabadabban

Mit írok nem csak

neked, de idegen már

nekem is lehet.

Lélegezz (Pilinszky tanulmány)

Én nappal álmodtam mi kedves nekem,

merengtem fiatal tested felett,

mikor még vágytam érintésedet,

akartam lássam játékos tekinteted.

Emlékszem, most is eszemben van

milyen volt kebled domborulata,

szikrázó szemed, hajad hipnózisa,

vágyra nyíló tested puha illata.

Én őszintén vágytam megkönnyebbülésemet,

pihenés nélküli édes szerelmedet,

feladni vágytam mi addig éltetett,

később nem értették mért gyűlöltelek.

Sírásod is olvadt üvöltésembe, ahogy

mi is olvadtunk egymásba, feléledve,

majd ágyadban magányos éjjelen

torkodat szorította alvó két kezem,

Úgy vágytam azt, Te is veszíts el,
ha engem nem, hát a lélekzetvételt,
akadjon torkodon sikolyod, szavad,
ne mérgezzen többé keserű múltad.

Mi egykor tested volt kezem közt szorítva,
vártam, hátha az idő múltad majd javítja,
vagy sebeid csendje lassan megnyugtat,
feszes ritmusom és szorításom lazulhat...

Hogy miért szerettelek, megértettem,
ha légzésed újra hallom, nem bőszít fel.
Félve bár, de még tapasztalom,
érettebb mosolyod után vágyakozom.

Azóta derűsebb már az én létem,
szép voltál, szerettelek, így emlékszem,
mégis élvezem a friss, téli szelet,
szeretem újra az ismeretlen életet.

Őszi zavar

Levetkőzném, ha tehetném

minden ruhám, képem és gesztusom,

meztelen feküdnék a fűbe

s várnám hogy jelmezem elmúljon.

Kiengedném az őszbe maró

falevelek borús árnyékába hangomat,

engedném, hogy velőt rázó

harsonaként tisztára mossa agyamat...

Hisz' annyi volt a szép,

annyi lett a szürke sebbé lett bánat,

a húsunkba mart múltunk,

a bizonytalanság szemünkbe szökő szürke hája,

 hogy mást már nem is,

csak azt vágyom, azt az apró fodrot

a szélben, mintha-nem-is-létező

mozdulatával mely betakar egészen

 és ha kell, sebembe fújja

rothadó, de színes levelét a fáknak,

hogy végső ernyedésükkel

visszaadják testemet a múltszínű mának...

Bekeretezve

Emlékszem, mint friss harmatra

az első alkonyatomra,

melynek vörösen izzó lángját

mélyen magába itta száraz szemem.

Este ott ültem

a vonat ablaknál,

és belém fagyott szavak

mellett merengtem a tűz képében.

Kezemben alvó toll,

feszült szalagok, néma kincsek,

vágyak, emlékek és remények,

a papírnak semmi, de nekem: minden...

Ott maradt

Egy pillanatra

merengtünk el, s kezünk

ott maradt, egyben.

Kora ősszel

Kamrám egyetlen

poros üregébe befészkelte

magát a kora őszi tavasz.

A megnyílásnak

nekifeszült ottmaradt pillanat,

mint elfeledett szál gyökeret kutat.

És úgy zuhanunk mi is

majdnem a tavaszba, mint kora

őszi napnak poros kamrámba esett sugara.

Ha tudnám mi ez... de nem tudom. 

Nevét tavasszal felejtettem el,

mikor ottmaradt a kora őszi pillanat.

Megkésett szeptemberi gondolat

Serényen pocsékolom a tintát

a vasúti lámpák alatt.

Mint ügyetlen kezdő prímás,

én is elhangoltam a húromat.

És már nem bánom

ha nem szól a szép zene.

Lebegő vállakkal, lassú szívvel

vágyom már a csendet.

Elidőznék egy fenyő lábánál

és a fűben tisztára

mosna a gyanta illata.

És elárulom legnagyobb titkomat:

a szeptemberhez jobb,

ha mértékkel áll hozzá az ember fia.

Délibábok tánca

Sikerek és délibáb álmok

tükröződve, fodrozódva, tán

nem is létező napágyában,

nem is pók-hálószobájában...

Tán nem erőn felüli, meddő

kergetésük, nem ostromlásuk,

tán sikerünk mézédes, akárha

odaadó, ragadós fogságunk...

Bénít majd, zsibbaszt, lassan, Téged

talán lassan emészt majd fel,

hálójába szőtt mézbe máló

élet-esszenciádból élő...

Átsüt a napfény tetemünkön,

nem látják a távolban élők.

Tán ők tudni fogják, a nem igen,

tán belátják, van mit igenelni: nem.