2014. december 29., hétfő

Engedetlen

Feszülten von maga után
elégedetlenségem az éjszakába sután,
s az állott sárga fénybe meredve
gépiesen forognak még a hengerek.

Utálatos, áldatlan állapotok,
a kispolgárian aggályoskodó
éjek, hogy a középszerűség
végül engem is összezúzott.

Pedig nincs itt semmi szégyen;
ennyi vagyok, tudomásul veszem, kész lesz.
De ez az állandó belső marcangolás,
hogy kiírjam magamból, ha ócskán is a halált...

Tán ha megmaradok, mint más hobbi-zenésznek,
úgy jó lehetek még én is, kicsit kevésnek,
vagy nagyon is soknak, élőnek és egésznek,
irdatlan erővel megáldott korán halálraítéltnek.

2014. december 25., csütörtök

Magasztos maradékainknak

Végül úgyis meghalunk.
Szegények jönnek majd,
s elvisznek mindent,
mi sosem volt övéké...

Elviszik majd szerelmünk,
s érzelmekben gazdag szívünk,
ritka sosem-volt-életeinket,
földi pillanatokat, kincsünket.

Élni fogunk még, hogy lássuk
testünket apró darabokban...
Elválik majd az élet és a hús,
fájdalmas lesz, ahogy a vér elszalad...

És hasad majd mindennek magja,
végül kiderül, eddig fel miért nem adtad.
S lesz majd egy pillanat, mikor a
szavakba fulladt szegények itt hagynak.

Barátom, remélem érted már,
hogy kiről szóltam én...
Úgy élek tebenned,
mint egy rég elcseszett költői kép...

2014. december 23., kedd

Claire néma

Bárhogy próbállak Claire
szóban nem tudlak megragadni.
Semmi sem okoz számomra
nagyobb csalódást Claire,

mintsem az, hogy nem találom
hozzád az utat,
nem tudom, hogyan vezessem el
hozzád szavaim hátán mindazt, ami vagy,

hogyan fejezzem ki odaadásomat,
és azt a véget nem érő kínt,
ami a minket elválasztó késhegynyi
távolság leküzdéséből fakad.

És azt sem tudom Claire,
hogy mégis mit keresel Te itt.
Fedd fel titkod, avass magadba mélyen,
nyugtasd meg ezt a lelket nekem Claire...felelősséggel.

Gellért-hegy, kísértetiesen

Újra.
El-engedés, el-fordulás,
majd jön az a lassú, az a fel-engedés... hogy elmúlás ez. 
És az újra ismét régi minta lesz felfűzve.
 
Ismétlődünk most,
én és a múltam.
Kéz a kézben járunk,
mint tél-tavaszi fénye napnak...
 
épp mint az a tél-tavaszi,
mint annak a napnak fénye,
annyira vagyunk mi is
itt ide nem illőek.

És ide-nem-illően jóleső,
ahogy kezed kezem fogja.
Mi, elmúltak,
új szálra felfűzött régi-újak...
 
Áradnak belőlünk arcok, nevek,
mindegy kik vagyunk, nekünk mindent lehet,
s a lehetetlen is velünk,
ha Te is akarod, hogy a Gellért-hegyen egyek legyünk.
 
S az idő? Örömünkbe feledkezve megállna.
Ez lenne az öröklétünk...
S hogy a pillanat elmúlt, jönne mi volt,
a fájó elmúlás, aztán a minta, az újabb szálra...

2014. december 12., péntek

Árnyékkifejezések

Ó, Ti Régi Nagyok!
Hát mit tegyek hogy szóljatok
én hozzám, a sosem volt íróhoz,
ki oly' mostohán bánik minden magyar szóval,
s oly' könnyen fecsérlem azt
meg nem érdemelten, tudatlan?
 Belőlem a szavak úgy törnek fel,
mint szelídítetlen pompeji harag,
s oly kevéssé égetnek meg,
mint a fáradt hajnali harmat.

Hova vessem testem s lelkem,
hogy megragadjam a meg nem ragadhatót,
hogy életet injekciózva megeleveníthessem
a tintába oltott elmúló gondolatot?
S hogy találjam fel a múltat,
s benne örök érvényű lábnyomaitok,
hogy szelíden beismerve hátrányom,
utatokból egy kis hasznot húzzak?

Hisz' mi most az élet,
ha nem csak árnyalatai a szürkének,
rohanásnak és véget nem érő sürgésnek?
Őrület ez, s benne
felbecsülhetetlen már rég az élet!
Nem is értjük azt,
csak ha lüktetni kezd majd tán
az elgyengült vér
 s mikor már a tapasztalatok ezüsté érnek,
tán-talán csak akkor értem meg régi egységtek.

Az elszökő napfénynek

Üvölt az esti fény 
s én élvezem tiszta csendjét.
Elterülő maradék fény az
miben még meg fürödhetnénk.

Feszülnek a fények,
nyugodtan sietnek,
s egész szemmel már
hogy csak hátrafele lesnek,

mert észrevétlen támad
a farkasvakság máma,
s engem sem figyelmeztet,
csak a sírpor színű pára.

Nyirkossá lesz az este,
gubbaszt a cseppnyi fény,
 színeket keresünk mind,
elvágyódunk rég.

2014. december 5., péntek

Éjjel

Éjjel van. Ilyenkor lehet.
Gyere, ülj közelebb és...
ne aggódj, a sötét elfedi
majd mind a szavaidat.

Ilyenkor lehet, ilyenkor
éjjel van és a sötétségben
újra eggyé lesz... hogy mi?
Amit vágysz. Amit nem mondasz.
 
Ne szólj semmit! Most ne.
Kár volna hazudnod.
Itt feszesen ülnek a bírák,
tiltakozásnak helyet sem hagynak.
 
Úgyis tudják már, amit tudok.
Hallgassunk hát inkább.
Élvezzük egymást s a csendet,
Hagyd,... egy gomb már el is szaladt.

2014. november 30., vasárnap

Szövőtechnikák

Van hogy leng, lóg,
a tarka szél fújja,
néha szorít nyakat, csuklót
s a végét másik kéz fogja.

Rosszabb tán ha volt,
végét már semmi sem bírja,
gyermeke lehet öröm vagy bánat,
de a hiányt semmi sem mulasztja.

Egyszer, mintha vasból lenne,
s testén fagyos fény csillan,
összeköt vagy széttép,
a lélekzetvételt szorítja...

Máskor feszül, pendül,
dallamot játszanál rajta,
de hogy jó hangot játssz,
több is kellett volna...

És akkor a váratlan...
lásd! Néma csendbe oltva
lopóznak a szálak,
egymásba fonódnak,

sodródnak, gabalyodnak,
tán össze is vesznek,...
két ember közt legszebb,
ha ilyen szálat szőnek...

2014. november 25., kedd

Claire, Te és én

Most már elmondhatom,
amit elmondtak rólad,...

hogy nem is léteztél,
hogy csak a képzeletünkben vagy,

még ha csalódnak is, akik
fürkészű tekintetükkel titkainkba lestek...

Claire, elengedlek, most és soha,..
Arcomon nem látsz majd sem könnyet,

sem kelet-európai pusztulásokat
és nem búcsúztatlak majd el soha,

sem Téged, sem a Klauzál teret, Párizst,
vagy Montpelliert, mert nem vagytok az enyéim,

mégis közel érezlek magamhoz benneteket,
barátian, kamaszosan, még kettőnk-közt-maradt titkainkkal...

Kiteljesülés

Hajadba fúrom arcom
s mélyen tüdőmbe szívlak,...

Érezni akarlak Claire, érezni
akarom fiatal tested, remegésed,

hiszen még-nem-is-tizenhét-
éves-testedbe bújva ölelkezünk most,

tétován-vágyra-nyílóan, szűk
kanapén kitöltve az időt és teret...

Válladról a ruhát...

Claire, ne hagyj meghalnom újra,
ne hagyj meghalnom újra Claire...
 
Bújj hozzám, kérlek, ne aggódj...
engedd,... a szőnyegre lehullhat...

Ősszel, máshol járva

Ősszel Párizsba költözöm majd,
vagy Montpellierbe...

Mivel a léha nőkre nem vágyom,
azt hiszem Montpellierbe...

Egészen titokban

Claire, gyere ne félj!
Fogd meg a kezem, újra...

Gyere és ne félj Claire,
titkunkat úgyse sejthetik...

Claire, messziről

Valószerűtlen szépségedből
tán nekem is jutna,

tán ha Montpellierbe járnék,
valami csekély kis ügy miatt,

Álnéven, vagy csak a másvilágban,...
lehet, hogy akkor nekem is jutna

valami valószerűtlen szépségedből...
és látlak, még-csupán-nem-is-tizenhét-éves

testedet és a lágy, göndör fuvallatokat,
háttérben nyugvó szemhéjaimmal,

Olyan valószerűtlenül kísért még-
csupán-nem-is-tizenhét-éves testednek

mosolya, nem-is-volt árnyéka,
és a nevetésed!,... egy korsó málnaszörp felett.

Ismét Claire

Csak kölcsönvettelek Claire,
Claire, csak kölcsönvettelek, újra...

Lebegő árnyéklépted és feszes
melled emlékétől égek újra...

Pedig nem is voltál
s mégis, az enyém,.. soha...

Magaménak kívánlak Claire,
de ahhoz túl hosszú az írók sora...

Park, Párizsban

Tűnődve, táncolva,
hogy milyen jó volna,
akár a falevél, ha útra,...
közös léptekkel, most, a múltat...

Mellkasodat érezni,
szádban a lét ízét,
a lélekzeted súlyát,
párizsi ablakodnak fényét...

csak tűnődöm,...
nézd, játék csupán,
"volt-nincs kisasszony",
tán ízetlen a tréfám...

Azért jó volna,
mint a falevél, ha útra,...
közös léptekkel
felszentelni a múltat...

Megtisztulás

Nem vagyok szebb.
Néma fehérség alatt
nyugvó hóvirág.

Elemi

Reszkess, félj, vagy ölj és ölelj!
Szabállyal ne élj, csak elemi erővel!

Hangtalanok

Ó, ti síron túlra fordultak,
láttatok-e már hallgatni fiatalabbat?

Mindenszentek ködje

Holt időkben sem feledünk,
mikor csak te élsz, s mi csak lélegzünk...

2014. november 12., szerda

Vadvirág

Üres mederben állva nézem,
ahogy tovaúszik a nyirkos idő,
Látom, elmossa mérged, meghűlésed.
Ó, csak láthatnám újra virágzó léted!

2014. október 21., kedd

Őszinte részeink

Már el is múlt,
én csak most érkeztem.
Lebegő árnyéklépted nyomán
nézem, ahogy a lépcsőn sétálsz.

Te éppen most sétálsz el,
tőlem, hévhez, ezek bizarr képek,
örök képek, ahogy tőlem elsétálsz
- most utoljára - éppen a hévhez.

Egyszerre megértettem,
én téged, mi, hogyan,
hogy mi ketten mennyire,...
esztelenül és már soha.

Hajadban még éreztem,
éreztem még, ahogy emlékszel.
Emlékezve bújtam hajadba,
hogy utoljára még érezzelek.

Lebegő árnyéklépted nyomán
nézem, ahogy a lépcsőn sétálsz el.
Sétálj el, vörös hajadban emlékekkel!
Majd elfeded őket, ha újra befested.

Feledtető

Megállok a fény végében,
két lábbal, tűrve állom meg
a rám ömlő éjsötétet.
Fürdök hideg-tiszta éji fényben.

Ez elmossa álmom, emberségem,
őszinte vallomásom, unom kissé létem.
Megvált. Ó az a hideg-tiszta halálom!
Felednek. Ki álmát, ki engem s én létem.

2014. október 3., péntek

Szabadabban

Mit írok nem csak
neked, de idegen már
nekem is lehet.

Lélegezz (Pilinszky tanulmány)

Én nappal álmodtam mi kedves nekem,
merengtem fiatal tested felett,
mikor még vágytam érintésedet,
akartam lássam játékos tekinteted.

Emlékszem, most is eszemben van
milyen volt kebled domborulata,
szikrázó szemed, hajad hipnózisa,
vágyra nyíló tested puha illata.

Én őszintén vágytam megkönnyebbülésemet,
pihenés nélküli édes szerelmedet,
feladni vágytam mi addig éltetett,
később nem értették mért gyűlöltelek.

Sírásod is olvadt üvöltésembe, ahogy
mi is olvadtunk egymásba, feléledve,
majd ágyadban magányos éjjelen
torkodat szorította alvó két kezem,

Úgy vágytam azt, Te is veszíts el,
ha engem nem, hát a lélekzetvételt,
akadjon torkodon sikolyod, szavad,
ne mérgezzen többé keserű múltad.

Mi egykor tested volt kezem közt szorítva,
vártam, hátha az idő múltad majd javítja,
vagy sebeid csendje lassan megnyugtat,
feszes ritmusom és szorításom lazulhat...

Hogy miért szerettelek, megértettem,
ha légzésed újra hallom, nem bőszít fel.
Félve bár, de még tapasztalom,
érettebb mosolyod után vágyakozom.

Azóta derűsebb már az én létem,
szép voltál, szerettelek, így emlékszem,
mégis élvezem a friss, téli szelet,
szeretem újra az ismeretlen életet.

2014. október 2., csütörtök

Őszi zavar

Levetkőzném, ha tehetném
minden ruhám, képem és gesztusom,
meztelen feküdnék a fűbe
s várnám hogy jelmezem elmúljon.

Kiengedném az őszbe maró
falevelek borús árnyékába hangomat,
engedném, hogy velőt rázó
harsonaként tisztára mossa agyamat...

Hisz' annyi volt a szép,
annyi lett a szürke sebbé lett bánat,
a húsunkba mart múltunk,
a bizonytalanság szemünkbe szökő szürke hája,

 hogy mást már nem is,
csak azt vágyom, azt az apró fodrot
a szélben, mintha-nem-is-létező
mozdulatával mely betakar egészen

 és ha kell, sebembe fújja
rothadó, de színes levelét a fáknak,
hogy végső ernyedésükkel
visszaadják testemet a múltszínű mának...

2014. szeptember 29., hétfő

Bekeretezve

Emlékszem, mint friss harmatra
az első alkonyatomra,
melynek vörösen izzó lángját
mélyen magába itta száraz szemem.

Este ott ültem
a vonat ablaknál,
és belém fagyott szavak
mellett merengtem a tűz képében.

Kezemben alvó toll,
feszült szalagok, néma kincsek,
vágyak, emlékek és remények,
a papírnak semmi, de nekem: minden...

Ott maradt

Egy pillanatra
merengtünk el, s kezünk
ott maradt, egyben.

Kora ősszel

Kamrám egyetlen
poros üregébe befészkelte
magát a kora őszi tavasz.

A megnyílásnak
nekifeszült ottmaradt pillanat,
mint elfeledett szál gyökeret kutat.

És úgy zuhanunk mi is
majdnem a tavaszba, mint kora
őszi napnak poros kamrámba esett sugara.

Ha tudnám mi ez... de nem tudom. 
Nevét tavasszal felejtettem el,
mikor ottmaradt a kora őszi pillanat.

2014. szeptember 18., csütörtök

Megkésett szeptemberi gondolat

Serényen pocsékolom a tintát
a vasúti lámpák alatt.
Mint ügyetlen kezdő prímás,
én is elhangoltam a húromat.

És már nem bánom
ha nem szól a szép zene.
Lebegő vállakkal, lassú szívvel
vágyom már a csendet.

Elidőznék egy fenyő lábánál
és a fűben tisztára
mosna a gyanta illata.

És elárulom legnagyobb titkomat:
a szeptemberhez jobb,
ha mértékkel áll hozzá az ember fia.

2014. augusztus 18., hétfő

Délibábok tánca

Sikerek és délibáb álmok
tükröződve, fodrozódva, tán
nem is létező napágyában,
nem is pók-hálószobájában...

Tán nem erőn felüli, meddő
kergetésük, nem ostromlásuk,
tán sikerünk mézédes, akárha
odaadó, ragadós fogságunk...

Bénít majd, zsibbaszt, lassan, Téged
talán lassan emészt majd fel,
hálójába szőtt mézbe máló
élet-esszenciádból élő...

Átsüt a napfény tetemünkön,
nem látják a távolban élők.
Tán ők tudni fogják, a nem igen,
tán belátják, van mit igenelni: nem.

2014. augusztus 11., hétfő

Ugyanannak

Végül utolérhet minket is a magány,
belátom így, hogy már árnyékot vet ránk.
Következményekről szóltál nap nap után,
s most, mint valami égi átok száll vissza,
megrogyott vállainkra hullik megannyi,
sokáig meg nem élt, már keserű vágy.
Elhiszem már, hogy külön úton járunk.
Elhiszem már, hogy ami közös eltörött, - törött volt régen már -
s tanácstalanul állok a romok fölött kérdő szemmel,
nem tudva mennyit bírhatunk még emberi testtel.

Én emlékszem még, mikor bizonytalan volt minden,
mikor repedésektől a nem létezés óvott minket,
emlékszem még, miként néztek egymásra holtak,
s döbbentek felismerésre késői létben,
hogy milyen sokáig éltünk úgy mi is, mint a halottak,
nem lopva és nem adva igazi csókokat
s mint kiknek otthonát a háború sújtotta,
úgy mi sem mertünk hazatérni, és szembenézni a múlttal.
Mert fájó az, ahogy egymás húsába beletépünk,
de még fájóbb az, hogy mindezt hangtalanul tesszük.

És íme, most már könnyen adom világomat...
vesztettem eleget, hogy a játszmákat elunjam.
Imák, mesék, szeretettek és kegyvesztettek
szememben már mind értéktelenek, megvetettek.
Mint felharagított Atlasz vetem le hátamról a Földet,
és hagyom hogy fölszakadjon hangom,
bármit is mondjon pusztuló világok törmelék tömege.
 Nem fogok oltárod alatt félni a szűk térben,
jogtalanként szolgálni az egyensúly reményében,
És nem foglak, nem foglak már ugyanannak látni Téged.

2014. augusztus 4., hétfő

Levél, jázmin dobozban

Megsemmisülten ülök
a sötét lámpafényben,
tüdőmben a levegő ólomsúlyú,
a szívem zsibbad, képek járnak
fejemben, ritkásak és szépek, ritkás
és szép képek járnak a fejemben.

Lényem megremeg, akárha nevetésed volna,
miként ha engem a részedből vettek,
miként ha lényem nevetésed része
volna és kérlek, magamnak vágylak
téged önzőn, de végre merészen,
magamnak vágylak, de merészen végre.

Terveimbe feledkezem, szívbe mart
valóságba, az itt létező sok másvilágba,
a meg nem magyarázásba, és
puha kókusztej illatodba, várva,
elvágyakozva puha kókusztej illatodba
utazom, éjjel egy személyvonaton.

Elmondanám, hogy tudd, elmondanám
a sok egészet, a puha kókusztej illatod,
a nevetésed, miként ha a részünk
remegése volna a tiéd vagy az én
lényem, hogy elmondanám neked, hogy
megsemmisülten ülök a sötét lámpafényben...

Felemeltetett

Tehetős saját
akaratból és mások
kegyéből lehetsz.

Meg nem élt élet

Már kigondoltuk legszebb terveinket,
élvezzük hát meg nem élt perceinket!

Az álmaink szabaddá tesznek minket,
élvezzük hát meg nem élt perceinket!

Forr már a világ, jólét és a mámor,
élvezzük hát meg nem élt perceinket!

Fuldokló kórusunk várja már a zárszót,
élvezzük hát meg nem élt perceinket!

Szemünk elől elfutnak apró, nyíló virágok,
élvezzük hát meg nem élt perceinket!

Sorban állva temetjük a belénk halt világot,
élvezzük hát meg nem élt perceinket!

S tán egyszer majd föleszmélünk a kádból,
élvezve hát meg nem élt perceinket,

s majd rájövünk, összetörünk, így élni kár volt,
és élvezhetjük már azt a maradék egy percet...

Szélfogók a magasban

Bontott vitorládba vigyázz,
a szél könnyen belekap!
Ereszd ami nem kell,
hadd lobogjon, akár a haj!

Ne tekintsd kényszernek ha jő
egy ritka pillanat.
Ha józanságod őrzöd,
tőkesúlyod megmarad.

És jobb késni hullámvölgyben,
mint hullámok hátán törni.
Volt már, lesz is nyugodt a víz,
ki ezt megérti, hamar hazajuthat.

Tisztánlátás

A tisztánlátást
is - akár vágyaidat -
nézd tiszta szemmel.

Hajó égtengeren

Bontott, francia vitorlás
állt a város felett,
kitakarta a nyugvó napot,
hűst hozott és tengervizet.

Messze anyapartjától
- neki tán sosem lehetett? -,
leküzdött sziklahullámot
sok százat, míg Kárpátba érkezett.

És légi könnyedséggel,
ma este lehet horgonyt vet.
Eladja egy árbocát ha kell,
és a vitorlát, mit eddig feszített.

Bomlott, francia vitorlás
csak ábránd volt a város felett,
rakománya volt sok árboc
mivel a hűs városért fizetett.

A vecsési SZTK előtt

"Vágyom a természetet,
azt az örök körforgást
melynek centrumában áll
nem nyugvó állandóság."

- ezt súgja nekem némán
a szobor az sztk-nál.
Mozdulatlan mozdulva
magányos gyógyulást vár.

Láttam Bimbónak hívják
s folyton gondolkozom;
a beteg miatt e név,
ki újjászületésre vár?

2014. július 22., kedd

Opálos tekintetek mögött

Kint csillagok ezrei azok,
miknek fénye tűhegynyi titok
itt a Földről nézve, késve
látjuk meg mindig a létet.

Bennünk a miriád úgy úszik,
miként fent és lent nyúlik
örökké egymásba, várva
feszült beteljesülését holnap, vagy máma.

S bár ablakot nyitunk a világra,
fényünk rögtön ráfeszül a rácsra,
hogy biztonságban tudjunk mindent
mi sosem volt fontos.

2014. július 15., kedd

El nem szakadva (születésnapodra)

Mint a huszonnegyedik ősz és én,
elsőre úgy köszöntöttük egymást mi is.
Új és zsenge volt akkor minden szín,
a hangulat mégis ismerős volt egy kicsit.

Úgy cseréltük első szavainkat,
mint ahogy a fák ébredtek tudatlan,
nem sejtve hogy elhullatott leveleik
egy nap másba új életet lopnak majd.

És most itt ülünk, nem egy helyen,
csak egy országban csupán.
Te otthon, én a vidékben,
ilyenkor nem kívánunk "jó éjszakát"...

Nem régóta találkoztunk,
nekünk nem az idő a közös kovács.
Egy nyelvet beszélünk,
és jó így múlatni az itteni magányt.

Jó így élni, megosztva
örömöket, terhet, egymás ritmusát.
Dalolva táncolni az életet,
belefeledkezni, hogy egyszer utolér a halál...

Jó néha úgy ébredni
munkából, hogy vár egy társ,
megélni a mindenséget,
a kapcsot, az el nem szakadást.

Jó tudni, hogy vannak
kikkel együtt színesebb a világ,
hogy nem kell várni őszig,
ha a szem egy kis melegségre vár.

És jó tudni Te friss,
zsengén ropogós régi barátom,
mikor van születésnapod,
Rád gondolva mikor kell jót kívánnom...

2014. július 13., vasárnap

Fenyves ezüstfény

Nem alszom még.
Még, most nem alszom el.
Fenyves ezüstfényben
légy itt, kérlek szépen...

Kinn oly' távol,
oly' közel vagy bennem.
Fenyves ezüstfényben
ölelnélek Téged...

Percek múlnak,
szemeim lassan álmodnak.
Fenyves ezüstfényben
végül Téged látnak...

2014. július 4., péntek

Féllábbal a félvilágban

Ismerős, poros úton
tán csak a szél új,
múlt lépések pora
tapadhat még úgy.

Lassan lépek feléd,
hogy jól értsem, értsd:
Nem lopni érkeztem,
nyitott könyv vagyok, nézd!

Szemednek fénye titkomra
lényed deríti; mit nem tudok,
azt látod most, és nézed
e tudatlan merre mozog...
 
Nem kívánok virrasztani,
alszik már a poros út,
tán csak a szél új rajta,
melybe új lépted titkot súg...

2014. június 30., hétfő

Éjjel

Zenébe bújva ábrándozol,
mögötted zuhanyrózsád könnyet hullat,
sápadt fényben feszül múltad s mámor,
ezer út felett a választás nem mulat.

Platánfa-árnyékodban alszik már
világ, kvintett dallamaid és a munka,
szabaddá válsz az éjjelben,
szabaddá, de éhesen és nagyon fáradtan.

És közben távoli, józanító a tea,
gőzfelhőjén át keresik egymást, pásztáznak
tekintetek, melyek igenelve tagadnak,
melyek forró tűzzel játszva végül hazazavarnak.

2014. június 28., szombat

Hívásaink

Szürreális hangod most
a fülemben kutatom.
Nehéz ilyenkor dolgom,
város zajában állok.

Valószerűtlen hangok
indítják ostromukat.
Szavadért, figyelmemért
mi ketten, ők többen vívnak.

Fogytán már türelmem,
elmúlik a valóság.
Hozzád indulok éjjel,
hol szürreális hangod vár...

Hiány bőségében

A rád esőt oszd
csak meg. Túl azon magad
sem segítheted.

Figyelmünk fókusza

Legveszélyesebb
talán akkor, ha csészénk
hittel telve van.

2014. június 27., péntek

Szép szavú "jó éjszakát!" régi barátomnak

Takarót borított már
a különbségre Esthajnalcsillag.
Száz kilométernyi, órányi
töprengés ismét köztünk alszik ma.

Ráomlik szemfödeled barátságunkra,
eltakarja kedvesen mind a hibáinkat.
És nem látsz már, csak szépet.
Jóllehet, azt is csak szívvel az éjsötétben.

Csillagfényű vénádban összegyűlik az élet,
elteszed a kamrádba, jó így bekészítve.
És tényleg jó. Neked nem bánom,
ha azt hiszed, magadba zárhatsz télre.

Könnyeden és jó szívvel
éjtintát áldozok a fényre,
derítsen jobb kedvre, víg szívre,
hogy ismét Rád gondoltam éppen.

Igaz barát vagy nekem,
te járólap-számolgató.
Csontropogtató ölelésed alól
én nem kívánok kibúvót.

Zuhanó álomemelkedésednek
elejében már utazol,
távol jársz, nem hallasz, de üzenem:
láv, az a büdös pesti bunkó.

2014. június 24., kedd

Frissitő, esős reggeleken

Könnyű esőben és
égképeken járok én.
Maholnap ha megtalálom,
már nem kutatok álmokért.

Nem kergetek édes éltet,
világváltó kocsmabeszédet,
megértem, ez nem lédergést,
hanem a munkát adó élet.

Nyugodt virágzású örömömben,
ha kell, vad szenvedéllyel
fogok ásót, kapát, kongatok harangot,
s gyakorlom ritmusát alvásnak, ébrenlétnek.

Meghagyom hogy tettem gyümölcse
ne bent, hanem kint érjen végre.
Ne korlátozza hús-vér árnyéka,
ne gyengítse testem testetlen érve!

Élvezni fogom ha munkám lelem végre.
Elképzelek próbát, jellemet és örömöket.
Teszek majd, és nem siránkozok,
hogy családos emberré érjek.

És könnyű esőben
égképeken járok én.
Munkába utazok, szeretve beszélek,
és Rád gondolok én.

2014. június 16., hétfő

Szép szégyenfoltom

Én miért nem hibázhatok?
Én miért ne hibázhatnék?
Ha másokat bántok, miért az fáj,
hogy jó nem voltam eléggé?

Miért érzem úgy,
mintha rontaná összképem,
mintha nem illene oda,
mintha az nem kéne?

Miféle kép az,
mit fejembe csempésztek?
Mi mozgat engem,
milyen szálat kell eltépjek?

Mért édes kimondanom,
hibám szégyenfolt képemen?
Miért nyugtat meg,
ha őszintén vétkezem?

Nyelőcső

Számban gondolat
fülem és szívem zárja.
Egyirányú út.

Bűnbánó

Ma sem voltam jó ember Hozzád.
Ma sem tudtam elszakadni innen.
Forog a világ és benne történik a minden,
tükrön túli szívedre pedig nehéz figyelnem.

Irtózatos kettős, mikor az ott miatt is itt fáj,
örömödnek, bánatodnak árnyéka így vetül rám.
Száz kézzel nyúlnék utánad múltba és jelenbe,
törném a tükröt, romjain át Téged néznélek,

és feszült inakkal, figyelemmel élvezné
arcod cirógatását véget nem érő fegyelmem.
Tudnám, sorrendben a szavak hogy következzenek,
hogy mennyit ér az együttlét, hogy mik érdekeljenek.

S nap végén az alkonyat mielőtt bőröm alá belesne,
számot adnék magamban, nyersen, mit, hogy tettem.
Önző voltam, ostoba, ma megint nem Rád figyeltem,
míg e sorokat írom is, folyton szem elől tévesztlek.

Hogy telt a napod, mi bánt, miért bánt Téged?
Tudni vágyom, már igazán, mi zajlik most benned.
Földre öntöttem mindent, üres már a csésze,
magába szívja föld csendje, hogy Te mesélhess végre.

Biztató

Kis lépéssel zártad ma Te is
egy újabb nagy utadat.
Nyomában foganni készül szép is,
elsőként mégis a bú marad.

12 éved nem vesztegetted el,
és nem tévedés volt szeretned.
Viszonzást bár máshonnan vártál,
a hálás szív-kvintetted mégsem ábránd.

Szavaidat értem, félsz és rettegsz,
járatlan utadon bizonytalan lépések,
ha kísérik is őket bizakodó szemek,
másokéi azok, nem a te életed.

Fél az ember a magánytól,
ereje csak hazugság lehet,
ha társra nem vágyol,
lehet még senki sem érintett meg.

Húsunk az, mi célunktól elvon,
mi könnyű éltet ígér, s magához ránt,
érthető hát, hogy húsunkba mar
- akarjuk vagy sem - az igazi változás.

S látom barátom, te változol már.
Lépésednek hatalmas visszhang nyomán,
s súgja neked, mennyi jó és szép lesz,
de előbb fájjon régi élet és új magány.

2014. június 13., péntek

Búcsú a panellakástól

Szelíden vetül bőrünkre
a Leányka utcai fény.
Négy fallal épült lakásodból
három már csak az, mi él.

Ránk úgy köszönt most korai nyár,
hogy elfakuló színeiben megbújhassunk.
Kik körbevesznek, a sok barát
tudta nélkül nyugodtan alhatunk.

Nem titkom hogy mennyire szeretlek,
szembogaradban látom, viszont szeretsz.
Kettőnk megtestesült álomvilágát
szabályos világ úgysem érti meg.

Testetlen szívünket előre engedjük,
s úgy követjük, mint lét a fényt.
A négy fallal épült lakásodban belül
három már csak az, mi él.

Ahogy a dolgaink alakulnak...

Tán késni fogok.
Nem tudom még hány percet,

 órát vagy napot.

2014. június 5., csütörtök

3 falú panellakásban

Szürreális ahogy testedre
- a sokszor elvesztettre -
süt most le a nap.

Valószerűtlen hangod, légzésed,
tekintetednek otthon melege,
hátadnak tört-tiszta szívű tapintása.

Félelmetes azt hinnem,
hogy ez most mind újra lehet
és nem a szokott táncunkat járjuk álcázva.

De leginkább, mi visszhangzik bennem,
"lehet, hogy egy kicsit borsos lesz"
ahogy megérint, ott egymás mellett állva.

Érzés

Halálosan az
élők között szeretni,
halálosan és
légiesen: nem e világi.

Természetesen

Rendes emberek.
Szabályt alkotunk, hogy majd
megszeghessük azt.

Ritmusok

Rohanva, mohón
és szüntelenül élünk.
Nyomunkban fény lép.

2014. június 2., hétfő

2014. május 29., csütörtök

Zuhanás

Földbe omlott égvilág
kiszakadt ősrobbanás,
felgyülemlő esőfelhők,
véget nem érő maghasadás.

Talajtalan zuhanásban
pihenő étertelen lebegés,
elcsuszamlott időbe halt
reményteli nevetéstől szenvedés,

ma kísérts még.
Ma maradj mellettem,
és hitesd el velem újra,
hogy van még egy egyetlen.

Bomoljon a testem,
nyíljon meg a hiány,
dőljön lángba a díszlet
és ne maradjon... csak egy feszült szál.

Zuhanás-lebegés

Távol Tőled, épp
most zuhanok a mélybe.
Épp most zuhanok...

Váltó

Összefutnak most
a sínek. Hogy aztán mi
jön? Még elválik.

2014. május 26., hétfő

Egy platán alatt

Nézz körbe! Ezek
vagyunk. Bennünk virágzik
közös árnyékunk.

Ütemek

Nem érdekel a
világ. Nem tudok másról
írni, csak Rólad.

Éjjel: megnyílva

Közeledsz felém,
mint árnyék. Nappal lassan,
éjjel: megnyílva.

Árnyékok

Árnyékod nyomán
is, platánlenyomatom,
bizsergés vagyok.

Szűrő

Éhes figyelmem
bármely' szóból képes és
kiolvas Téged.

2014. május 22., csütörtök

...

... pázsitos mosolyod ellazít, megnyugtat,
hozzád bújok, és puhán összenyomlak....

Nem

Tekintetedtől
élet ered el bennem.
Ez nem tizenhét.

Parton állók

És újra, a sürgő-forgó városlétből
egyszerre kiszakadok, amint látom
hogy köszöntésem kiszökik egy kézből,
a kezedből. Titkod ekkor még csak vágyom,

de mennyire! Percről-percre nő bennem
a világ, mely testem mögé gyűrődve
tehetetlenül taszít feléd, keletre,
köztünk különös vonzalommal, belém gyűrve,

s gyűrve benned is, mélyen elrejtve.
Léptünk közeledtével feszülve nyílik már az árok,
s hűs vízének biztos sodrásában láncon tartanak árgus szemek.
Ettől dermedünk mindketten: a víznek taszító illatától.

Aztán eljár az idő, csak egy kicsit, csak egy-egy óra,
s sétánk közben elbújunk a múltban,
abban a bizonyosban, ahová nem nyúlhat már joggal
határ, mert senkiföldje az, mint a faluvégi puszta.

Ott sétálunk mi, hűs platánok ágai alatt,
csendet találva a biztonságban, egymás árnyékát hallgatva,
melyek összeolvadnak-elválnak, fogannak hídba,
s mi összeérünk hídjukon egy-egy pillanatra.

Majd tovább jár az idő, s elmúlik az óra,
fényt derít az árgus szeme, árkának partját újra mossa
az a folyó is, mely valónk rideg alakja,
s poshadt vizének két partján maradunk mi:
egy kicsit összekötve, mégis elválasztva.

2014. május 21., szerda

Délibábok tánca

Úgy vagyunk mi, csak úgy,
kicsit elszakítva-összekötve, méricskélve,
keresgélve, mint fáradt vad
a prédát, cserkészve-várva, ember árnyékában.

S most is csak úgy, csak úgy
várjuk most, hogy tavaszi esőnk elvesse
rólunk a mások árnyát, vádját,
s szabadon párologhassunk el, akár a jó ábránd.

Helyette viszont így vagyunk, így állunk,
lásd hát, gúzsba kötött testünk és hallgatak
nyelvünk áll már s visszakozik,
míg ülünk együtt, kint csend lett, s lelkünk ordít.

2014. május 20., kedd

Majdnem haiku; 10 év

Évek feszülnek
egyetlen pillanatban.
És mi, (a) két végén.

10 év feszül meg
egyetlen pillanatban.
És mi, (a) két szélén.

Utazás

Emelkedő kerék, zöld füvek, hajtás,
látom, halad már, érzem s akkor hirtelen,
nem látom, fülembe hidegfémhang csap bele,
lábam akad, szívem siet, s tán tovább is áll, tán tovább is áll...

Akadt láncszem, szegény eltévedve szorong,
öleli hideg váz, mocskos, olajos testében
szorongás, ahogy próbálják felszabadítani,
ahogy helyretennék, hogy forogjon tovább, forogjon tovább...

Kattanás, ugrás, néma a káromkodás de halkak
a köszönömök, sietség, hajtás, önmagam után
futok, futok önmagam után, s látom, elérte,
szívem, s valami vele, vele valami csakugyan elérte a vonatom...

2014. május 18., vasárnap

Vidéki csaló

Verseim ott nyugszanak
a lapszéli puszta túloldalán.
Nézd, én őket tényleg
csak ide csalom.

Elmúlóban

Itt van, őrizd jól.
Éberségem utolsó
cseppjét szorítod.

Fordulat

Alvó házak közt
erdőbe gyűlnek a fák,
és nőnek a házak.

... friss

Az utcán állva
bámulok. Minden oly'
valószerűtlenül...

Déjà vu

Nehéz döntésem:
vajon a reggel friss, vagy
csak én ébredtem?

.

Van utolsó vers.
Benne bármit elronthatsz,
az remekmű lesz.


Cserekereskedelem

Súgok egy titkot
titkodért cserébe:
hála és szeretet.

Adél vagy Endre?

Zacc felett merengve:
milyen lehet egymásnak
húsába marnunk?

Lift

Hajnal, csengőszó,
késve érkezik, mosoly.
Lágy zuhanásunk...

Fogyókúra

Hosszan elbeszélt
esttel vagy húsz verset híz-
tam. Majd leadom!

Hajnalban

Haj, te Árpád!
Lennél most velem, együtt
villamosoznánk!

Egy kicsit

Mint mindnyájunk,
úgy én is furcsa gyermek
voltam,

s mint furcsaságunk,
úgy az enyém is megbújt
egy titokban.

Az én titkom
tágas volt, meghitt
és egy kicsit ócska.

Henri Louis Bergson-nal

Napokon át csak
utazunk. Fény nélkül és
éjjel, pár percig.

Fénnyel dacolva

Ketten maradtunk.
Fáradt vonatomban éj,
abban pedig én.

Majdbarátok mostban

Bent sápadt fény, kint
eső metsz, s mi néggyé
válunk az esőben.

A sötétben (Fodor műhelyében)

Hogyan született?
Nem tudom. Tán csak elég
sokáig néztem.

2014. május 11., vasárnap

Szemfényvesztés

Ma nem írok nektek,
sem magamnak.
Ma maradok embernek,
elhasadó anyagnak.

Titkomat sem súgom el,
nem viszi azt már a szél,
mi nem tűnhet valómból el,
megüzente már azt a vén.

Hagylak is, menjetek,
rám ezer, mi vár még,
Ha holnap már nem leszek,
Te később akkor is látsz még.

2014. május 6., kedd

Újra és újrA

Kegyetlen játék:
bőrödbe bújva nézem
szerepcserénket. 

Darabokban

Hiányodban lassan feszülő
napfény ébred, melynek
fényétől álmok menekülnek, s
felszáradnak lomha harmatcseppek.

Tovatűnik a pára tánca,
helyében nyíló frissesség
tágítja sebeimet, a zöldellő
puszta szépsége égeti retinám.

Tágul az ég, bomlik belőle
ezer meg nem rakott fészek,
csak én érzem már,  ahogy az éj
 összeroskad s kiveszik belőle a holnap,

s közben hiányodban lassan
feszülő napfény ébred, melynek
fényében téged kereslek éppen, 

s titkon még bízom benne,
hogy múló éjedet követve
az új napfény hozzád vezet végleg.

2014. május 5., hétfő

Volt tavaszom

Bomló virágod
nyomán fakad, helyedbe
nyár szökik kincsem.

2014. május 4., vasárnap

Egymással szemben állva

Odakint a csend,
idebent ki nem mondott
szavak bomlanak.

...

Sáros mellkasomban
nyílik már a bordarepesztő,
időben gazdag távolság,
melyben elnyelődik szívem,

azaz általunk szőtt fonálon
függő, kopott jázmin-doboz,
melyben érthetetlen üzeneteim
súgják titkukat, csak Neked.

2014. május 1., csütörtök

Hazaérve

Biccentett fejek,
karok, kezek,
eldobott táskák és
lehunyt szemek,

megpihent csöndek,
mély-lélekzetek,
mohó szorítás,
testbe font kezek.

Távoli séta,
megkésett percek,
évekbe gyűlve
kibomlanak végre.

Bomoljanak csak,
engedem, nézem,
hitetlenkedve még,
de értem már létem.

Újra

Van. Érzem. Félek
attól, hogy újra elvesz
-ítelek Téged.

2014. április 29., kedd

2014. április 27., vasárnap

Együttélés

Végtelen térben
együtt élnem veled kín.
Ez szűk-ségtelen.

Ott megy el

Hevesség, eltűnődő kényszerűség,
ahogy ázottan várod, keresed, majd
hevesen eltűnődsz kényszerűen.

Akarod, mondod még, ahogy húsba
marva élsz, azt az ízetlen, levegővért
ahogy akarod, ahogy még, ahogy hiszel

hogy a magasban jársz, élsz, bennem égi
a fény, látod bennem égi a fény, bennemte
élsz, kényelmesen eltűnődsz kényszerűen.

Még. Vársz. Megint vársz. Várod az éjt,
hogy beismerjem kényszerű hevességem,  
eltűnődésem. Nézd, már itt a vég és ott megy el.

Halotti szertartás

Óvd tetemünket!
Nehogy hátránnyal indulj
a másvilágba...

Belétszeretve

Húsommal kínál-
lak, másra úgysem telik.
Fogyaszd, m í g táplál.

2014. április 26., szombat

Emberi természet

Elővettelek,
mert te is elővettél.
Mi, elővett-tek.

... ha papír volna...

... nem tapintaná
kezem, pásztázná szemem,
ha papír volna...

Jelkereső

Jelzem, nem minden
amit látsz,  hallasz, igaz.
Csak úgy találod.

Téves peronon...

Áll, állok. Várja
ázott vonatát - mert nem
hívtam kávézni.

2014. április 11., péntek

2014. február 7., péntek

2014. január 27., hétfő

Középpont

A tudat, hogy a
végén úgysem veszíthetsz,
örökké benned él.

2014. január 23., csütörtök

Egymás nyakán

Hogy van-e bennem
félelem? Úgy élek, mint
patkány a vízben.

2014. január 22., szerda

2014. január 21., kedd

Időzítés

Este, halálunk
előtt képesek leszünk...
áldani létünk.

Napok albérletben

Tűnődöm a Napon keresztül,
ahogy maga kel, maga nyugszik,
ahogy ura látszólag egy sincs,
és ragyog, sugárzik.
Nyilván tovább él majd, mint én.

De vajon mi lenne, ha egy nap
Napunk életre kelne, s ösztönét
levetve megnyílna? Ha megfoganna
benne egy kérdés, vagy tudatosulna
benne a lehetőség:
ma ha akarom nem, ha akarom igen.

Ha figyelmetlen lehetne, ha enne -
 tán bolygókat kebelez be - ha rátörne,
hogy mily' unalmas is tud lenni folyton ragyogni.
Ki tudja? A halál néha épp annyira jelenti az életet,
mint amennyire az élet jelenti a halált.
És tényleg, lehet hogy kivenne egy
egy szobakonyhás lakást.

Küszöbre vetett szavak

Ki önmagáért küzd,
erős.
Ki másokért,
bátor.
A többi, 
bölcs.

2014. január 12., vasárnap

Mérce

Félelem nélkül,
szabadon beszélni: ez
társad mércéje.